Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
228 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása A térség legjelentősebb szőlőhegye a Párkánytól északnyugatra húzódó Hegyfarok, ahol több település szőlőskertjei is összpontosulnak. Ehhez lazán kapcsolódik a köbölkúti, a kürti és a kisújfalui szőlőhegy. Komáromszentpéter, Ogyalla, Dunamocs és Dunaradvány környékén könnyű homoki borokat készítenek (vö. Böszörményi 1990; Dánielné 1993; Nyitray 1993). 4.3.1.3. Malmok E speciális ágazat bemutatásánál alapvetően Böszörményi János munkájára (Böszörményi J. 1990, 185-214), U. Kövecses-Varga Etelka, az esztergomi malmokat bemutató, rengeteg, Duna bal parti adatot felvonultató dolgozatára (Kövecses-Varga 1985) támaszkodhattam. A térség gabonatermesztésre szakosodott mezőgazdasági termeléséhez hozzátartozott a malomipar is. A Vágón, a Garamon és a Dunán elsősorban hajómalmok működtek. A hajómalmok meglétét a korai középkortól tudjuk adatolni a Duna Komárom és Esztergom közötti szakaszán. Egy 1723-as összeírás szerint Dunamocson 6, Kőhídgyarmaton 3, Ebeden 2, Kéménden és Bényben 1-1 működő malmot tartottak nyilván (Kövecses-Varga 1985, 33). Dunamocs környékén a Dunán 1830-ban viszont már tizenkilenc hajómalom működött. Ez a szám a 19. század közepére a jelzett térségben már 60 fölé emelkedett, ám ezeket fokozatosan kiszorították az ekkoriban Bátorkeszin, Marcelházán, Ógyallán és Párkányban létesített szárazmalmok. A központi állami gazdaságpolitika ugyanis tudatosan csökkenteni igyekezett a dunai hajómalmok számát azzal, hogy az újak telepítésének az engedélyezését az elavult őrlési technológiára hivatkozva korlátozta. A dunamocsi molnárok 1699-től az Esztergom vármegye akkori „összes magyar, német és tót molnárját” összefogó céhbe tömörültek. A céh jegyzőkönyveit, amelyek a molnárok életmódjára vonatkozó fontos adatokat tartalmaznak, 1728-től kezdték írni. A céh 1729-es első generális gyűlésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy kisebb alcéhekből tevődött össze, mivel ekkor vicecéhmestereket választottak, többek között a „Mocsi Céh”-be és a „Garam mellett való precessus”-ba. Ez utóbbiakhoz tartoztak például a búcsi, párkányi, radványi, izsai, valamint a kőhídgyarmati és kétyi molnárok is. „1747-ben a »kőhídgyarmathy s Garanyi Processus«-ba közös szolgálómestert választanak, s ekkor említik először a Komárom vármegyei területen lévő »Radványi Vicze Molnár Céh«-et is” (Kövecses-Varga 1985, 35). A molnárcéh a vízimolnárság céhes szerveződésének 1872-es országos szintű feloszlatásáig működött, de a molnárok között még ezt követően is hosszú ideig fennmaradtak a céhes összetartozásra utaló kapcsolatok, kötődések. Dunamocson az 1859-ben kibocsátott Iparrendtartási törvény alapján a korszerűbb szervezeti szabályzattal rendelkező molnár ipartársulatot hoztak étre 1874-ben (Böszörményi 1990, 185-214). A fenti folyamat a Vágón valamivel később következett be. Vághosszúfalu határában például még a 19-20. század fordulóján csaknem húsz hajómalom működött. Ezek száma a két világháború közti időszak végére kettőre csökkent. Vágtomócon a jelzett időszakban szintén több mint húsz vízimalom volt. Az utolsó egészen 1930-ig dolgozott. A hajómalmokat a környéken (Deáki, Vágsellye, Vágtomóc) létesített gőz- és villanymalmok szorították ki (Danter 1993, 73; Szanyi 1993, 45). Szímő térségében a Vágón 1790-ben 13 vízimalomról tudunk, 1874-re vonatkozóan pedig 12 malomról szólnak a forrásaink. 1908-ban létesített a község egy rendkívül finom minőségű lisztet őrlő gőzmalmot. A Vágón még mindig működő három vízimalom ezért jószerével már csak az állatok részére darálta a terményt. Szímő közelében a Vágón 1968-ig működött hajómalom, amelyet a turócszentmártoni Nemzeti Múzeum néprajzi részlege vásárolt meg ekkor tulajdonosától, Kostyán Istvántól (Szapu 1993, 81).
