Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Vág és Garam köze 223 re értek, kezdték elölről. Az iglice töviseket irtották, mivel az mérges tüskéjű gyom volt, és sok kárt tehetett az jószágban. A nádasba nem engedték a csordát, mivel a nád éles széle felvágta az állat szája szélét. Éjjelre gulyába hajtották a csordát, a tehenek, ökrök szorosan egymás mellett feküdtek. A gazdák, akiknek állatuk volt a csordában, Péter-Pál napján tekintették meg a jószágot: mekkora az állomány, vane veszteség vagy szaporulat. Ilyenkor a pásztornak bort, kenyeret, kalácsot, fehérneműt vittek. A csordát rendszerint november 15-én hajtották be (Morvay: A-1045). Az 1980-as években Köbölkúton végzett néprajzi terepmunkám során a félszilaj állattartásnak már az emlékét sem sikerült rögzítenem. Az 1940-es évekig virágzó istállózó tartásmód napi legeltetéssel egészült ki. Ekkor még a faluban volt külön tehenes, kanász és juhász is. Az állattartás alakulása részben összefügg az általános határhasználat, a földművelési rendszer változásával is. Morvay Gyula arról tudósít, hogy Tardoskedd esetében az ugarolás elhagyásával szinte egy időben megszűnt a juhtenyésztés is. Korábban tudniillik a juhot szinte kizárólag az ugaron hagyott földeken legeltették. Fél Edit Marcelháza vonatkozásában állapítja meg az 1940-es évek elején, hogy a korábban virágzó juhászainak „már emlékei is alig élnek” (Fél 2001, 88). Ez persze azért nem lehetett általános jelenség, hiszen statisztikai adatok bizonyítják, hogy amíg Köbölkúton 1699-ben egyetlen egy juhot sem tartottak, 1895-re számuk meghaladta a háromszázat (vö. Liszka 1992b, 37). Sőt, ahogy azt Timaffy László 1974-es Alsó-Garam menti kutatásai igazolták, a második világháború után a juh volt a térségben az egyetlen olyan állat, amelyet aránylag nagyobb számban háztáj ilag is tenyésztettek. Amíg egy-egy faluban csak 5-6 tehenet tartottak, juhot 250-300-at is talált „paraszti kézen”. Az elnevezések hagyományosak. Juhokat mondanak, ha az egészről beszélnek. Az egyedel birkának, birkének hívják. Külön nevet nem adnak az állatoknak. Bárány egy éves korig, toklyó az idősebb nőstény, kos a hím, ürü a heréit kos, anya vagy anyáknak mondják a megellett, fejős juhokat. Falkának nevezik az egy csoportban legelő állatokat. Külön falkában legelnek az anyák - anyafalka -, külön a bárányok - bárányfalka. Az egész együtt a nyáj, tehát szövetkezeti nyáj, gazdák nyája. Őrzője a juhász. A juhászgazda felel az egész nyájért, a juhászbojtárok a rájuk bízott falkáért. A tanulónak gyerekbojtár a neve. (Timaffy 1987, 111) Vágtomócon (a szomszédos mátyusföldi területekkel összhangban) a kizárólag eladásra szánt libatartás jelentős méreteket öltött. A felhizlalt libákat helybeli kereskedőknek adták el, akik ezeket az ország különböző vidékeire szállították tovább. Ez a foglalkozási ág igen jó keresetkiegészítést jelentett a legtöbb vágtornóci család számára (Danter 1993, 73). Szántóföldi földművelés Morvay Gyula kéziratban maradt, fentebb már említett gyűjtéseit s néhány kisebb közleményét leszámítva (Morvay 1929; Morvay 1982) alapvetően saját kutatási tapasztalataim alapján tekintem át a kérdéskört (vö. további részteletekkel és irodalommal: Liszka 1992b, 33-38). *** Miközben a nagybirtokokon, a majorságokban a kor magas színvonalán álló modem mezőgazdasági termelés folyt már a 19. század közepén is, a szántóföldi földművelés hagyományosnak számító formái - kisebb-nagyobb időeltolódásokkal - a 20. század első feléig fennmaradtak. Az alsó-nyitrai járás egy kis magyar alföld, a gazdászati ipar legfőbb tökélyében; ennek látásán még a legfinnyásabb külföldi gazda is elbámészkodhatik... Ott diszknek a róna nyugati részén gróf Károlyi Lajos, gróf Hunyady József, gróf Eszterházy Mihály és Vodianer jószágai szemmel át nem mérhető kiterjedésben; az európai gazdászat legkorszerűbb igényei szerint tetemes költséggel elrendezve,
