Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
I. Bevezetés
I. Bevezetés 21 Alapvetően (bár nem kizárólag) szovjet mintára a második világháborút követő években mind a magyar, mind a szlovák és a cseh néprajztudományban kialakult egy jelen- (értsd: szocializmusjkutatási irányzat (az utóbbiban erősebben. Vő. Beneš 1965; Kovačevičová 1960; Leščák szerk. 1977; Melicherčík 1961; Michálek 1967; Pranda 1970; Pranda szerk. 1978), amely a szlovákiai magyar néprajzi kutatásokra semmilyen hatással nem volt. A szlovákiai magyar néprajzi kutatás a magyar kisebbségtől idegen impérium (= Csehszlovákia megalakulása, a belőle adódó állandó nemzeti fenyegetettség érzése), valamint az új társadalmi rend (= szocializmus a maga internacionalizmusával) ellenhatásaként a „népi kultúra” konzerváló, identitásmegőrző szerepében bízva, öntudatlanul is visszatérve gyakorlatilag a herderi gyökerekig, szinte kizárólag a magyar archaizmusokat kereste és - hite szerint - találta meg. Ezt a megoldást, mint modus vivendit a kommunista hatalom is viszonylag gyorsan felismerte, s az ötvenes évek második felétől már támogatta is a „haladó hagyományok” kutatását, ápolását (ily módon - „ideológiailag” talán indokoltan ugyan, ám tudományos szempontból teljesen logikátlanul! - „haladó hagyománynak” minősült a kiszehajtás vagy a sárdózás, viszont a betlehemezés már nem.) Azáltal, hogy a szlovákiai magyar néprajzi kutatás fő iránya archaizmus- és parasztságközpontú maradt, egy olyan zsákutcába került, amely ott ér véget, ahol a kutatók előtt elfogy a kutatás tárgya, pontosabban amikor kihal az a nemzedék, amely még legalább morzsáival tud szolgálni annak a „hagyományos népéletnek”, amelynek idilli képe inkább csak a későbbi interpretálok álomvilágában létezett. Ily módon teljesen jogosultnak tűnhet az a sokszor elhangzó zsurnalisztikái kérdés, hogy maradt-e még mára kutatnivalója a szlovákiai magyar néprajzkutatónak? A válasz (ma még!) abban az esetben is igen lehet, ha megmaradunk az említett zsákutcás, archaizmus- és parasztságcentrikus elv szintjén; ám fokozottabban igaz, ha a kultúrát, így a népi/populáris kultúrát is egy állandóan változó, fejlődő, élő képződményként vizsgáljuk. Annak ellenére, hogy viszonylag sok adattal rendelkezünk a mai Szlovákia területén élő magyarok „népi kultúrájáról” (vő. az áttekintéseket: Botík-Méry szerk. 1981; Fülöp 1992; L. Juhász 1995; L. Juhász 1998; L. Juhász 1999a; L. Juhász 2000a; L. Juhász 2000b; Liszka 1988a; Liszka 1990a; Liszka 1992a), a népi/populáris kultúra társadalmi rétegzettségéről, időbeli fáziseltolódásairól, változásairól, a különféle kölcsönhatásokról, területi változatairól stb. vajmi keveset tudunk. 5. AZ ANYAGKÖZLÉS MÓDJÁRÓL Mivel egy viszonylag jól körülhatárolható népcsoport vagy terület népi, illetve népi/populáris kultúrájának monografikus igényű bemutatásáról van szó, célszerűnek látszik legalább nagy vonalakban áttekinteni azokat a közlési és tagolási módszereket és megoldásokat, amelyekkel az egyes szerzők a hasonló jellegű összegzések során a magyar és nemzetközi irodalomban élni szoktak. A feladat nem egyszerű, nagyjából meg is haladja e munka célkitűzéseit, hiszen (némi túlzással) elmondható, hogy ahány összegzés, annyiféle szempont került előtérbe. Vannak munkák, amelyek a Malinowskinak tulajdonított, klasszikusnak számító hármas tagolás értelmében külön szólnak az anyagi, a szellemi s a társadalmi kultúráról (pl. Bystroň szerk. 1947), mások a település, a lakóhely köré építve, mintegy annak vázára fűzik fel mondanivalójukat (pl. Robek-Vareka szerk. 1987; Zumthor 1985), megint mások a parasztélet rendjéből kiindulva, a legfontosabb naptári ünnepekre, mezőgazdasági munkákra kapcsolják az adatokat. Ismereteim szerint főleg a német néprajzra jellemző (bár más példái is vannak), hogy az egyes témaköröket kiilön-külön bemutatva, egymáshoz logikailag különösebben nem is kapcsolva, a résztémák egy-egy specialistája által összegezve közelítik meg tárgyukat, illetve hogy egy szerző, lényegében résztanulmányok laza láncolatában kísérli meg megrajzolni egy adott népcsoport teljes népi kultúrájának a lényegét
