Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
182 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása *** Történeti adataink azt bizonyítják, hogy az állattartás a mátyusfoldi ember életében már a középkortól fontos szerepet játszott, s ez a helyzet lényegében a néprajzi módszerekkel elérhető időszakban, tehát a 19. század végére sem változott. A parasztgazdaságokban főleg az igásállatként tartott ló és a szarvasmarha tenyésztése jelentős. Előbbi tartása azokon a településeken öltött jelentősebb méretet, amelynek lakói fuvarozással is foglalkoztak (pl. Negyed, Vágfarkasd). A szarvasmarha igaerejét rendesen nem hasznosították, tejéért tartották, illetve általában került belőle eladásra is, aminek teret a térség vásárai (elsősorban Galánta, Szene, Vágsellye) biztosítottak. Szene legnagyobb nevezetessége híres marhavásárjában áll, melly az egész országban méltán az elsők közé tartozik; mert itt minden hétfőn több száz darab hizlalt ökrök állíttatnak fel eladás végett. Ezen ökrök többnyire Léva, Érsekújvár, s Vácz felöl jőnek, s a kövéreket a bécsi, és posoni mészárosok vásárolják fel. Ezen nagy fontosságú marha kereskedésnek nem csekély része magoknak a szenczieknek kezökben van, kik közt azért sok vagyonos is találtatik. (Fényes 1851, III: 87-88) Angyal Béla kutatásaiból tudjuk, hogy a szarvasmarha fajtáját illetően a 20. század első évtizedeiben Negyed és Vágfarkasd esetében gyökeres változásokra került sor. A korábbi, 1895- ben rögzített állapotokhoz képest (amikor az állatállomány többségét a magyar szarvasmarha alkotta) 1911-ben ez a fajta az egész állománynak már csak falvanként egyötödét, illetve egytizedét jelentette. A két világháború közötti időszakra a 20. századi néprajzi kutatások adatközlői már nem emlékeztek a magyar fajta szarvasmarha helyi meglétére (Angyal 2005, 78). Nádszegen az állatok legeltetésének a megszervezése a közös legelőn a gazdaközösség feladata volt. Az állatok közös legeltetése Szent György napjától Szent Mihályig tartott. A különböző állatfajták más-más csordákban legeltek. így volt a faluban ökörpásztor, tehénpásztor, csikós, disznópásztor és borjúpásztor. Az ökörcsorda kivételével, amely félszilaj tartással tavasztól őszig kinn tartózkodott, az állatokat reggel kihajtották a legelőre, ahonnan estére tértek haza (Danter 2000, 165-166). Valami hasonló volt a helyzet a Vág alsó folyása menti települések esetében is. A negyedi adatközlők két hazajáró csordára emlékeztek a két világháború közötti időszakra vonatkozóan: a tehéncsorda és a lovak naponta hazajártak. A szűzgulya viszont (amely fiatal szarvasmarhákból állt) tavasztól őszig kinn volt a legelőn (Angyal 2005, 83). A juhtenyésztés a térségben elsősorban az uradalmakra volt jellemző. Valamikor híres juhászata és lótenyésztése volt Rétének. De nemcsak nevelték a lovakat, hanem kereskedtek is velük. A környéken összevásárolták a leromlott igásokat. A jó legelőkön ezeket szépen rendbe hozták, és a közeli osztrák és morva vásárokon jó pénzért eladták. De a réteken kinevelődött a jó marha is, meg a sok disznó. Még a húszas évek végén trombitaszóval hajtotta ki a falu pásztora reggel az udvarról kiballagó teheneket, és a disznópásztor hosszú ökörszarv tülkével hívta össze a csürhét. (Cséplő 1995, 29) Szólni kel a baromfitenyésztésről is, ami a mátyusföldi települések többségében nemcsak a saját szükséglet kielégítését szolgálta, hanem eladásra is jutott belőle (vö. Morvay 1992, 41-49). A vághosszúfalusiak főleg libát, tyúkot, kacsát adtak el a falvakat járó zsidó tyúkásznak (vö. Szanyi 1993, 45). A deákiak, perediek és zsigárdiak kislibáért, illetve maglónak való szárnyasért általában a csallóközi Gútára jártak el, ahol 50- 60 darabot is fölvásároltak. A peredi fölvásárlók a gútai utcán kiabálva haladtak: „Van kisliba eladó?” A megvásárolt kislibát egy, a kerékpárra szerelt speciális, fűzfavesszőből fonott kosárban szállították haza. A libát otthon kitömték, majd a vágsellyei és pozsonyi piacokon értékesítették, illetve Pozsonyba és Brünnbe szállították zsidó megrendelőiknek a levágott és megtisztított baromfit.
