Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Csallóköz 151 tékában maradtak, s újabban már ezek is hozzáférhetőek nyomtatott formában (Ipolyi 2006). Maga Ipolyi nagyra becsülte a csallóközi anyagát, amikor azt írta, hogy „az annyi eredetiséggel jelentkező Poson megyei Csallóköz, mely egy magábóli gyűjtés eredménye, több szedők által, terjedelmes írott füzetekre terjed”. (Ipolyi 1854, XXVIII) A 19. század második feléből nem rendelkezünk jelentősebb néphitpublikációkkal a térségből. A 20. század első felének néphitadatairól elsősorban Khín Antal munkásságának köszönhetően alkothatunk képet (pl. Khín 1941. Történeti adatokkal lásd: Alapy 1914). A második világháború után főleg Marczell Béla tevékenysége emelendő ki e téren (Marczell 1994). Danter Izabella kutatásainak köszönhetően pedig szinte teljesnek mondható képpel rendelkezünk a Csallóköz népi gyógyászatáról (Danter 1980; Danter 1986; Danter 1994b). *** Ipolyi Arnold és gyűjtő társai tevékenysége nyomán megállapíthatjuk, hogy a 19. század közepi Csallóköz néphitének jellegzetes természetfeletti alakjai, tennészetfeletti erővel megáldott személyei a különféle vízilények, sárkányok, békák, lidércek, tüzes emberek, táltosok (Göncöl táltos), garabonciások, tündérek, boszorkányok stb. voltak. Lesz pedig a garboncás 13 iskolát végzett diákból, ki a szerencse kerekén el nem veszett. A 12 iskolát végzett diák elmegy messze-messze országba, vizen és tengeren át sok veszedelmen keresztül, aztán bejut egy barlangba, ott társakra talál, azokkal tanulja a 13-dik iskolát, midőn 12-ten együtt vannak, reá ülnek a szerencsekerékre, ez gyorsan forog velők, egynek közölök bizonyosan el kell veszni rajta, azért félelemmel állnak reá, mert nem tudják, hogy ki fog elveszni közölök, de arra elszánvák mindnyájan. A kik e nagy próbát kiállották, Il-en garaboncásokká válnak, s mennek szerte a világban garboncás mesterséget űzni, sovány Icéppel s rongyos köpönyeggel, kéregéinek leginkább tejet és kenyeret. Jaj annak, a ki nem ád nekik a mit kérnek; sok nem kell nekik. De nem kell nekik kiszabni, hanem egész kenyeret kell nekik adni, ők magok vágnak belőle egy darabkát s a kezdetien köcsögből magok veszik ki részöket, s áldást mondnak érte a házra. Honnét elutasíttattak, azt mondják: »Asszony vagy gazda! megbánod tettedet, majd adnál örömest egy fertály óra múlva, de késő lesz!« Utánok nyomban vihar kel, s a ház tetejét leveti, a gabonára sok ártalmat hoz. (Dunaszerdahely környéke: Karcsay 1851,499) A természetfeletti lényekkel, a rontással, igézéssel kapcsolatos különféle praktikák leírásait is megtaláljuk már ezekben a gyűjtésekben. Ipolyi Arnold hagyatékában például Fehér Ferdinánd és Nagy János dunaszerdahelyi gyűjtéséből ismerjük a Luca-szék készítési eljárását: Luca-napról karácson napig kell elkészíteni, úgy, hogy az elkészítő mindennap farag és dolgozik azon valamit. Ezen időköz tíz vagy tizenegy napból áll, tehát tízszer vagy tizenegyszer kell a széket munkába venni. All pedig az egész egy hosszas négyszögű deszkából és négy beleillesztett facövekböl, vagyis lábból - a fa lehet bármilyen. Elkészülvén így a szék, éjféli mise alatt észrevétlenül vitetik be a templomba, és az elkészítő a templom fő ajtaja mögött arra ráül. Ezen székről megláthatni a boszorkányokat, kik a templomban az oltár mögött vannak, de mások előtt láthatatlanok. A jelen lévő boszorkányok, akik mindegyikének szarva vagyon - de a fejedelmüknek legnagyobb -, egyenként jelentik magokat a széken ülő előtt, s midőn kimennek a templomból, a széken ülőnek erősen meghagyják, hogy mivel most őket egyenkint ismeri, senkinek föl ne födözze, kik legyenek, különben széttépik, vagy úgy megrontják, hogy holtig koldussá lesz. (Ipolyi 2006, 263) A praktikát Csapiár Benedek leírásából is ismerjük. Ő viszont úgy tudja, hogy aki az éjféli misén a székre rááll, „minden boszorkányt, a ki akkor a templomban van, megismer, mert azokat háttal fordulva látja az oltár felé” (Karcsay 1851,477). Ez a két adat azért is figyelemre méltó, mivel
