Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
134 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása magas vízállás), könnyen ki lehetett a vízből emelni, és szét lehetett szerelni. A Csallóközben a legtöbb hajómalom a 19. század második felében jött létre. (Magula 1980,21) A 19. század elején a nagybodaki Dunán még tizennégy nagy hajómalom működött (Baranyay 1911, 41), a század végén Szapon pedig nem kevesebb mint 29 (Marczell 1983d, 2). 1870-ben Komárom mellett „33 dunai malom kelepelgetett” (Baranyay 1998, 143). Egy, a 20. század első éveiből származó gútai képes levelezőlapon még öt hajómalom figyelhető meg a Kis-Dunán. Mivel a hajómalmok akadályozták és veszélyeztették a hajóforgalmat, a 18. századtól kezdve folyamatosan törvények és rendeletek tiltották a folyók hajózható szakaszain való működtetésüket. Ezért a hajómalmokat fokozatosan áthelyezték a partra, és cölöpös vízimalommá (lábas malom) alakították át őket. A malomház részben a partra került, részben hatalmas cölöpökön a víz fölé (Magula 1980,22). A Komárom környéki malmok a 19. század végén kétfajta lisztet őröltek: szitára és parasztra. Az előbbi finomabb őrlemény elsősorban a kalácskészítés alapanyaga volt, míg az utóbbi kenyérliszt. Az őrlés minősége nagyban függött a malomkövek milyenségétől. Ezeket Komáromba szlovák kereskedők szállították: A malomköveket is tótok hozták. Egy-egy kocsira fölraktak 10-12 ilyen követ. Ezek a kövek Gyeletnekröl és Újbányáról valók voltak. Tóth Ignác komáromi molnármester tartott ezekből a kövekből nagy raktárt... Minden molnár kész kőfaragó is volt, mert 21 óra alatt simára koptak ezek a kövek, nekik kellett naponta rovátkásra faragni. Később francia követ hozattak, amely egy egész hónapig bírta az üzemet kopás nélkül. (Baranyay 1998, 144) A vízimalmokat fokozatosan a 20. század első évtizedeitől a gőz- vagy villanymeghajtású hengermalmok váltották fel a térségben. A régi csallóközi vízimalmok emlékét néhány, muzeális célokra berendezett példány őrzi a térségben. A gútai természetvédők készítették el a kilencvenes évek első felében egy dunaradványi hajómalom másolatát, amely jelenleg Gúta mellett a Kis-Dunán múzeumként, vendéglátó-ipari egységként, szabadidőközpontként szolgál (vö. Krivošová 1996). Cölöpös vízimalom jelenleg a Csallóközben Dunatőkésen és Pozsonyeperjesen látható, szintén múzeumi célokra berendezve. 2.3.1.4. Kézművesség, tárgyalkotó népművészet A térség nem tartozik a magyar népművészet kiemelt tájai közé, s talán éppen ezért a témakör bemutatása során is viszonylag kevés forrásmunkára támaszkodhattam. Minden esetlegessége dacára Kecskés László komáromi mesterségeket bemutató könyve lehet az egyik legfontosabb kiindulási pontunk (Kecskés 1978), amit további kutatók munkái inkább csak kiegészítenek (Danter 1992; Gaál 1992b; Kaprálik 1993; Khín 1932; Pálos 1911). *** Mivel a hegyekből a szálfát évszázadokon át úsztatták le a szlovák tutajosok a Vágón, Komáromban viszonylag fejlett fakereskedelem és - ipar alakult ki. Ebben a kategóriában elsősorban a komáromi asztalosok, hajóácsok említendőek meg. A komáromi asztalosok legismertebb terméke a tulipántos láda (komáromi láda), amit messze földre szállítottak (egy belgrádi üzlet leltárában már 1728-ban szerepelt komáromi láda). A ládák fenyőfából, két méretben készültek: a nagyobbik ruhák tárolására (kelengyés láda), a kisebbik pedig értéktárgyak, iratok, levelek megőrzésére szolgált. Díszítési módjuk alapvetően megegyezett: V alakú vésővel belevésték a mintát, amit aztán ki is festettek. A ládák festését tarkázásndk mondták. Enyves festékkel dolgoztak, amit porfestékből, vízből és frissen főzött csontenyvből kevertek ki. A 20. századra a komáromi asztalosoknak egyre több megrendelésük lett a kis tulipántos ládákból, míg a kelengyés ládák iránti kereslet
