Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
128 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása magasabb részére, s azt a köpőce segélyével vízzel öntözgette. A kavicsos homokot lemosta a víz, az aranyszem a pad rovátkáiban fennakadt, amit a kaparóval a választóba kapartak. A választót többszörös vízbemártással megtisztították a homoktól, a visszamaradt aranyat csészébe gyűjtötték össze. Otthon aztán higannyal összekeverték, amire a még bentlévő homok - könnyebb lévén a higanynál, a felszínre került, amit víz locsolgatásával távolítottak el. Most már csak a higanytól kellett az aranyat megtisztítani, e célból erős vászonzacskóba téve nyomogatták, mire a higany a vásznon át kiszökött. Végre az aranytüzelőkanálban tűzön az utolsó csepp higanyt is kiégették az aranyporból. Az aranyat Győrben a harmincad hivatalban váltották be. Ha 60-70 krt. kerestek naponkint, rossz keresetnek tartották. Rendesen több aranyász összeállt, s a kereset közös volt. Az aranyásznak ez volt a főfoglalkozása. (Csicsó: Baranyay 1911b, 44-45) Az aranyászat sok esetben vándorfoglalkozásnak minősült, amit ékesen bizonyít többek között, hogy a csallóközi aranyászok igen gyakran fölmentek munka után a Duna mentén Ausztriába, vagy a Duna mellékfolyóit követve a Kárpátokba, illetve gyakran a Duna mentén egészen délre is lecsónakáztak (Baranyay 1911b, 11-12. Vö. N. László 1988a; N. László 1988b). A nád kitermelése. A Csallóköz évszázadokon keresztül vízjárta, mocsaras terület volt, hatalmas nádasokkal, ártéri legelőkel s kaszálókkal. A nád kitermelésére és feldolgozására vonatkozó aprólékos leírással Gútáról rendelkezünk. Mivel itt nem voltak nagy, összefüggő nádterületek, tolókaszát nem használtak, hanem a nádat jégről vagy csónakról nádvágó sallóval vágták (Angyal 1987, 108-110). A munkafolyamat egyébként nagy vonalakban megegyezik az egyik további fejezetben olvasható köbölkúti nádvágáséval. A csallóközi mocsarakban, nádasokban, ártéri erdőkben honos növényeket is szedte a vidék lakossága, különféle betegségek gyógyítására. A legismertebbek a kamilla, az ezerjófű, az apróbojtorján, a közönséges párlófű stb. voltak (Danter 1994b, 129-130). Az orvosi piócát arra szakosodott személyek fogták ki a környék mocsaraiból. Híresek voltak a csilizradványi piócaszedők, akik a hanban (mocsár, nádas) gyűjtötték a piócát (Bakos szerk. 1942a, 24). Nádvágó sarló Gútáról (Angyal 1987) Állattartás Az állattartás problematikáját csallóközi viszonylatban meglehetősen foghíjasán ismerjük. Voltaképpen csak Timafly László foglalkozott vele, ő is inkább érintőlegesen (Timafly 1980), illetve a kutatásaiba alapos történeti forrásvizsgálatokat is beépítő Angyal Béla és Fehérváry Magda. Nekik köszönhetően a gútaiak hagyományos állattartásáról rendelkezünk viszonylag aprólékos ismeretekkel (Angyal 1988; Angyal 1992; Fehérváry 1992b; Fehérváryné 1988). *** A térség természetföldrajzi viszonyai a külterjes, ártéri állattartásnak is kedveztek. A Duna szigetein történeti források segítségével a félszilaj és a szilaj {rideg) állattartás emlékeit is rögzíteni lehetett. A faluhoz közeli belső legelőkön tartották a kezes jószágot, a fejősgulyát, munka után ide csapták ki az igásállatokat. A ridegtartás lé
