Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Csallóköz 127 ran igen archaikus eszközök segítségével történik. Ilyenek a kézzel, tapogatóval történő halászat, amelynek gyakorlata a Duna egyes mellékágaiban, illetve áradás után kisebb erekben, alacsony vízállású helyeken szinte a mai napig tetten érhető. Vajkán és környékén külön erre a célra fonta a halász fűzfavesszőből a kosár formájú tapogatót, de a célnak feneketlen vesszőkosár is megfelelt. A vízben gázolva ráborították a tapogatót, a kosarat a halra, majd szabad kézzel kiemelték belőle (Kaprálik 1982, 37). Gútán szintén ismerték a tapogatót, továbbá ugyanazt a célt szolgálta a lepő. „Ennek 3 m-es nyele volt, 4 kányáján körbe háló feszült. A lepő alul nyitott, felül pedig a kánvák egy középen elhelyezkedő kisebb lyukba torkollottak” (Danter 1992, 54). A mocsarak lecsapolása előtt a térség gyakori halfajtája volt a csík. Dercsikán a csíkot a környékbeli mocsarakban külön erre a célra készült sűrű fonású varsák segítségével fogták. A belőle készült csíkos káposzta közkedvelt eledele volt a helybelieknek (Mészáros 1995, 32). Ahogy arról Bátky Zsigmond egy rövid közleményében tudósít (Bátky 1903), a Komáromhoz közeli Keszegfalvának is jelentős halászati hagyományai vannak. A falu határában szeszélyesen kanyargó Vág-Duna és az itt található holtágak, kubikos gödrök gazdag terepét biztosították a halászatnak. Mivel azonban a keszegfalvi vizek halászati jogát a komáromi halászok bírták, a helybeliek csak lopva halászhattak (loptos halászok). Ezért meglehetősen egyszerű és archaikus volt az eszközkészletük (emecsií, tapogató, lepő, péntő háló, húzószák, meritőháló stb.). Keszegfalván egyébként a mai napig nagy jelentősége van a halászatnak. A helybeli férfiak elsősorban a Holt-Vágban és a falu határát sűrűn átszövő csatornákban horgásznak előszeretettel. Aranymosás. A Duna fövenye egy sajátos megélhetési forrást is kínált, mégpedig az aranymosás segítségével (Baranyay 1911b). A sovány eredménnyel biztató, kitartó, szorgos munkát kívánó aranymosás azonban a Csallóközben már a 18. században is a szegényebb rétegek által űzött iparnak számított. Erről tanúskodnak Vályi András és Fényes Elek leírásai, valamint a Csallóköz-szerte ismert számtalan csúfoló: Sokat fárad a vadász, mindig vizes a halász, rongyos az aranyász. *** Sokat fárad a vadász, ritkán száraz a halász; mindig vizes az aranyász. Ezzel kapcsolatban, hasonló értelemben használják a következő mondást is: Harminc aranyász, harminc halász és harminc vadász, kilencven koldus (Baranyay 1911b, 19). Különben a szigetet sokak szerint emiatt nevezték gyakran Aranykertnek. Fényes Elek geográfiai szótárában elmondja, Csallóközaranyos „nevét onnan vehette, hogy valamint hajdan, úgy most is sok aranyat rak le az iszap a Duna zátonyain, mit az aranyászok kimosván, Győrbe szoktak beváltani vinni” (Fényes 1851, I: 49). Komárom közelében a Vág-Dunának is volt egy azóta eltűnt szigete, amelyet Aranyszigetnek hívtak (Baranyay 191 lb, 30). A csallóközi aranymosás történeti kérdéseivel, technológiájának leírásával több kutató is foglalkozott. A Somorjai Városi Honismereti Ház, a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum, valamint a komáromi Duna Menti Múzeum állandó kiállításán ma is megtekinthetőek a csallóközi aranymosás eszközei. Ezek közül a legfontosabb az aranymosó pad, az aranynéző lapát, az aranykaparó vas, a választó (híbálló), a köpőce (merítő, meringüllö) és az aranytüzelő kanál (Tóth I. 1979). Az aranyász az aranynéző lapáttal több helyen megvizsgálta a dunai fövényt (aranynézés), s a hol legtöbb aranyszem tapadt a lapát megszenesedett részére, ott állította fel a mosópadot. Az aranyat rejtő kavicsos homokból pár lapáttal tett a pad leg-
