Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Csallóköz 121 sát Angyal Bélának köszönhetjük. Dolgozatából kiderül, hogy Gútán a 20. század első felében a lakóházak építésére gyakorlatilag négyfajta építőanyagot használtak: 1. sárfal63 s a cigányok által vetett vályog; 2. a népies téglaégetés terméke, a mór; 3. téglagyári tégla; 4. a negyvenes évektől központilag szorgalmazott szénporos tégla vagy magyar tégla. Mivel a gyári tégla jóval drágább volt (Gútához a legközelebb Komáromban volt téglagyár, ami a 20. század elején az egész Csallóköz egyetlen téglagyára volt), ezért hosszú ideig maradt népszerű a cigányok által vetett vályog-, vagy a népies téglaégetés terméke, a mórtégla. A tetőszerkezet általában szelemenes, néhány helyen kimutathatóan ágasfás, újabban fedélfás. Tetőfedésre a néprajz módszereivel visszakövethető időben egyöntetűen a térségben nagy mennyiségben termő nádat használták. A nádtetők fokozatos kiszorulására a 19. század végétől vannak az első adataink. Ezt a folyamatot a nagy tüzesetek, valamint az ezek következményeként hozott vármegyei rendeletek gyorsították. 1886-ban például a Komárom vármegyei megyegyűlés Építészeti és szépítészeti szabályzatában elrendeli, hogy az „újból építendő vagy lényeges átalakítás alá vett házakat náddal vagy szalmával befödni nem szabad” (idézi: Angyal 1986, 114). Az 1906. március 28-án életbe lépett Komárom megyei Építkezési szabályrendelet ismételten kitér a tető anyagának a kérdésére: „A tetőzeteknek általában tűzbiztosoknak és cserép, pléh, pala vagy fazsindelyből készülteknek kell lenniök; a szalmával, náddal, vagy zsúppal födés csak kivételesen engedhető meg azon esetben, ha az ilynemű anyaggal födendő épületek a szomszédos épületektől legalább 5 méter közök, vagy üres területek által vannak elkülönítve” (Witausek 1908, 257). Mindezek ellenére a nád- és szalmatetők (a fenti táblázatból is kiolvashatóan) nem tűntek el egy csapásra. 1899-ben például Gútán hatalmas tűzvész pusztított, amely a lakóházaknak több mint a felét semmisítette meg. Itt ezt követően, a 20. század első évtizedeiben vált mind gyakoribb tetőfedő anyaggá a cserép, ám igazán csak az első világháború után nyert teret. Mindamellett a nád fokozatos kiszorulását a népi építkezési gyakorlatból az is segítette, hogy a 19. század végi folyószabályozásokkal, a mocsarak lecsapolásával jelentősen megfogyatkozott a jó minőségű nádasok száma. A legelterjedtebb lakóház háromosztatú volt (első szoba/tiszta szoba — pitvar/konyha - hátulsó szoba/kamra), s csak ritkábban, inkább a szegényebb réteg körében figyelhető meg a kétosztatú forma (szoba-pitvar). A tűzhely a pitvarból nyíló konyhában kapott helyet, ahonnan a szobában elhelyezkedő kemencét is fűtötték. A szoba hagyományosan sarkos elrendezésű volt: a kemencével átlósan szembeni sarokban kapott helyet a sarokpad, asztallal és két székkel. A fentebb idézett 1906-os Építkezési szabályrendelet megkísérelte a lakóépületek szerkezetét és építési technológiáját is befolyásolni, szemmel láthatóan csupán mérsékelt sikerrel. A részletes szabályozásból itt csak a tüzelőberendezésre vonatkozó passzusokat idézem: „Minden épületben a konyha, kályha vagy kemence téglával építendő kürtővel vagy kéménnyel látandó el, melyeket fákra vagy gerendázat közelében, s ezeket érintve építeni általában tilos. A fonott kémények és füstülő lyukak nemcsak meg nem engedhetők, de a fennállók is betiltandók és helyettük téglakémények felrakása rendelendő el...” (Witausek 1908,260). A lakóházak külső díszítményei általában a deszkázott oromfalon kaptak helyet, és a fűrészelt technika adta lehetőségek szerint alakultak (vö. Liszka 1993b). Inkább a térség nyugati felében, valamint a Csilizközben tudjuk a 19. század végéről adatolni a különféle művészeti stílusokat imitáló vakolatdíszeket. Inkább a 63. Persze a sárfalon belül is legalább két technológiát, a rakott és a vert sárfalat meg kell különböztetni. Ezek elterjedése a hagyományon túlmenően elsősorban a talajadottságoktól függ. Alapos, kartográfiailag is értékelhető adatokkal ezen technikák elterjedéséről a Csallóközön belül nem rendelkezünk.
