Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
122 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása Csilizközre és környékére jellemzőek a gádoros bejáratú lakóépületek (Csilizpatas, Kulcsod, Ekecs). Ekccsi ős csilizpatasi gádoros bejáratok. 19. század vége (Pálos 1911, 159) A 20. század első felében készült lakóépületeket sok esetben már helyi kőművesmesterek irányításával, gyakran az ő terveik alapján építették. A két világháború közötti csehszlovák kolonizációval párhuzamosan az újonnan alapított telepek építményeinek stílusa is különbözött természetesen a korábbi csallóközi hagyományoktól. Vadkerty Katalin kutatási eredményei alapján tudjuk, hogy az Állami Tervhivatal tervezőirodájában a cseh és morva építészeti hagyományokra alapozott típusházakat és gazdasági épületeket terveztek, mégpedig négy alaptípusban. Ekkor jelentek meg a térségben a sátor- és manzárdtetős, gyakran az utcai fronton háromablakos lakóépítmények, valamint a zárt gazdasági udvarok (in Machnik 1993, 212-213). Az 1965-ös csallóközi árvíz nemcsak a települések szerkezetében, utcahálózatában okozott változásokat, hanem magában az építkezésben is. A korábbi, főleg sárból vagy sövényből készült lakóépületeket erre az időre már amúgy is fokozatosan modem, sátor- vagy manzárdtetős típusházak (kockaházak) váltották fel. Ám a természeti katasztrófa drasztikusan meggyorsította ezt a folyamatot. Joggal jegyzi meg Soňa Kovačevičová, hogy a térség településképe ezt követően gyakorlatilag miben sem különbözött a Szlovákia akármelyik más részében található akkori építésű faluképeitől (Kovačevičová 1975, 46). Az 1970-es években mind gyakrabban jelentek meg a többszintes, lapos tetős lakóépületek, amelyeket nagyjából az 1980-as évektől egy újabb divatot követve szintén többszintes, de alpesi tetőszerkezetű lakóházak építési hulláma követett. Főleg a Felső-Csallóköz falvainak még megmaradt hagyományos építésű és berendezésű parasztházait sok esetben pozsonyiak (magyarok és szlovákok egyaránt) vásárolják meg és hétvégi házakként hasznosítják őket. Újabb, a rendszerváltást követő időszakban tapasztalható tendencia, hogy pozsonyiak (zömükben szlovákok, s csak kisebb mértékben magyarok, általában legalább közép-, de inkább főiskolai végzettséggel) felső-csallóközi falvakban telepednek le állandó jelleggel. Általában új házakat építenek, s onnan ingáznak pozsonyi munkahelyükre (lásd bővebben: Lampl 2010). A telkeket az első világháborút megelőző, a néprajz módszereivel részben még kutatható időszakban vagy nem kerítették, vagy sövény-, illetve deszkakerítéssel övezték. Utóbbi esetében természetesen a kapu is deszkából készült. A Csilizközből rendelkezünk 19. század végi adatokkal a kapubálványok díszesebb, olykor antropomorf faragására (Bős: Pálos 1911, 156), ám ez a térségre különösebben nem volt jellemző. A két világháború közti időszakban a módosabb gazdák már téglakerítést is készíttettek. Az 1960-as évektől terjedtek el a vascsövekből és -mdakból, -huzalokból készített, összehegesztett, napsugár- és egyéb díszítésű kerítések. Olykor e két utóbbi kombinációja is megfigyelhető, s néhány településen a bádogosok is kivették részüket a kerítések díszítéséből. A térség jellegzetes gazdasági épületei elsősorban a pelyvások (a 20. század első felétől a pajták), a boglya alakú kenyérsütő kemencék (vö. Liszka 1993a), a lovak számára épült határbeli
