Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Csallóköz 115 Mindamellett a sziget népe tudatában is különféle alegységekre tagolódik a térség. Fél Edit szerint a csicsóiak például Alsó-Csallóköznek mondják Csicsó, Kolozsnéma, Nagykeszi, Tany, Komáromfüss, Csallóközaranyos és Nemesócsa községeket. Azt tartják, hogy a falvak népe Csicsótól Komáromig egyforma, Nagymegyertől Dunaszerdahely irányában már más, onnan kezdve már í-znek. 2.2. Természeti környezet A Csallóköz a 19. század végi folyószabályozások és lecsapolások előtt mellékágakkal szabdalt, kisebb-nagyobb tavakkal, erekkel tarkított, rendkívüli mértékben vízjárta terület volt. Ortvay Tivadar Magyarország régi vízrajza című munkájában, amely a 13. század végéig adatolja a kérdést, százszámra sorolja azokat a nyelvi adatokat (elsősorban régi hely- és dűlőneveket), amelyek a sziget egykori vízbőségére utalnak (Ortvay 1882, I: 224—236. Vő. Magula 1981). A 18. században csak Nagymegyer határában több mint harminc tavat írtak össze! (A Tónak elosztása az 1789-dik esztendőben címen e tavak megnevezései is reánk maradtak, mint például Hollómillér, Heczer nagytó, Mélynagytó, Alsónagytó, Szabószigeti nagytó, Kígyósmillér, Jánosmillér, Kőmillér stb. - Baranyay 1911a, 93). A tanyi határban (Kis Ered, Érmellék, Tanyér/Tanyiér, Úszó) szintén helynevek őrzik a régi vízi világ emlékét (Baranyay 1911a, 13). Másrészt az árvízmentesítés előtti időben a Duna rendkívül szeszélyesen kanyargó, szigetek tucatjait kialakító medre is meghatározta a vidék képét. 1822-ben például a folyó Nagybodak határában több mint harminc szigetet képezett (Kúr 1993, 32). Nyilván e rendkívüli vízgazdagságra utal a csallóközi szerencse szófordulat, amely az akadémiai táj szótárban megjelent, Czuczor Gergely gyűjtése alapján arra vonatkozik, „ha az utasnak nem kell a’ révben várakoznia, hanem mindjárt által viszik” (Magyar tájszótár 1838, 60). Itt említendő meg, hogy a sziget két végpontjának, a nyugati Főrévnek és a keleti Révkomáromnak a megnevezése is ilyen a vízi átkelőhelyekre utal. A Majer István által kiadott István bácsi naptára című, igen népszerű kalendáriumban 1857-ben az alábbiakat olvashatta az érdeklődő Gúta mezővárossal kapcsolatban: Ingoványos hely, hol bejárhatatlan nád és káka tenyészik, nádfarkasok és vidrák fészke. Szántóföld itt kevés van, csak rétség. Határában száraz évben sok széna terem, melylyel egész felső Csallóközt ellátják. Esős időben tenger az egész vidék, azért a guttaiakra nincs nagyobb átok, mint midőn azt mondják nekik »a szárcsa verje fel magát templomotok előtt«. (Résely 1857, 149) Hasonlóakat ír Baranyay József is: Ahol 60-70 évvel ezelőtt Csallóközben még víziszárnyasok úszkáltak, bukdácsoltak, sipogtak, hápogtak, ott most gőzeke hasogatja lomhán a barázdákat; ahol félszázaddal előbb vígan halásztak a csallóköziek, ott most legjobb búza terem; azokon az útakon, ahol évtizedekkel előbb négy lóval is keserves volt az útazás a sok vízér, kátyú, feneketlen sár miatt, ott most nem ritka látvány, ha automobil robog végig. Az a Csallóköz, amely 5-6 évtizeddel előbb vízzel, láppal, zsombékokkal, úgynevezett kotlólaposokkal, sással, náddal, zsurlófüvek minden fajtájával, vízimadarakkal volt tele, eltűnt már a föld színéről. (Baranyay 1911a, 9) Csallóköz egykori vízjárta, mocsaras képe alapvetően a 19. század végén létrejött somorjai és komáromi árvízmentesítő társulatok munkájának köszönhetően változott meg. Ekkor veszítette el korábbi jelentőségét a Kis- Duna is (vö. Csallóköz 1865; Földes 1896; Machnik 1993,24-37). Az ellenreformáció időszakától az egyes szentek kultusza nyugat felől érte el térségünket. Nyilvánvalóan ezzel is magyarázható a csallóközi Nepomuki Szent János-kultusz
