Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Hizsnyan Géza: Színházk - színházi élet
Színházak. Az állami színházak 1989 után 97 Gyurkovics Mihály visszatérése volt meghatározó a színház életében. 1993-tól Dezsényi Péter lett a művészeti vezető, akinek meghatározó, egységes művészi profilt ugyan nem sikerült kialakítania, de az ő működésének idejére (1993-95) tehető a társulat fönt említett jelentős „megerősödése”. Kassán ezekben az években mind a szlovákiai, mind a magyar színházművészet szempontjából kiemelkedő, sajnos mind a szlovák, mind pedig a magyar színikritika részéről méltatlanul elhallgatott, a szinészi teljesítményeket elismerő díjak osztásánál is többnyire figyelmen kívül hagyott (pedig ugyancsak elismerésre méltó), színészi alakítások születtek. Közülük is az élre kívánkozik Gyurkovics Mihály Barakiása Székely János Caligula helytartója című drámájából és Öregje Kárpáti Péter Halhatatlan háborújából. A többiek közül, a teljesség igénye nélkül, Bandor Éva számos alakítása ( Yvonne, burgundi hercegnő, Marcsa - Mágnás Miska, Hanka - Halhatatlan háború), Gombos Ilona (Belisa - Tudós nők). Dósa Zsuzsa (Kata - A makrancos hölgy), Bocsárszky Attila (Petrucchio - A makrancos hölgy), Fabó Tibor (Trissotin - Tudós nők, Sganarelle - Don Juan), Tóth Tibor (Miska - Mágnás Miska, Csulánó - Országalma, McMurphy - Kakukkfészek), Petrik Szilárd (Honvéd — Halhatatlan háború, Baracs - Mágnás Miska) Kassai Csongor (Etienne - Bolha a fülbe), Czajlik József (Peti - Don Juan). A fentiekben szándékosan csupán az összhatásukban egyébként vitatható, problematikus előadásokból válogattam. 1995-től azonban született néhány nagyszerű előadás, mely összességében is a magyar és szlovák (mert a hazai magyar színházat meggyőződésem szerint mindig az egyetemes magyar és szlovák színházművészet kontextusában is értékelni kell) színház jelentős eseményei voltak (annak ellenére, hogy a kritika ezen események többségét sem méltatta a nekik joggal kijáró figyelemre). A sor Sorokin: Semmi és végtelen című meglehetősen bulvárgyanús darabjával indult, amely Verebes István első kassai rendezése volt, s amelyben Verebes megteremtette azt a stiláris egységet, belső koherenciát, színészi fegyelmet, amely az előadást jelentős színházi eseménnyé emelte. A produkció valódi jelentősége mégis Verebes és a társulat „egymásra találásában” állt. Ennek az egymásra találásnak az eredménye volt a következő évadban a Bánk bán megítélésem szerint színháztörténeti jelentőségű bemutatója, melyben Verebes forradalmian új értelmezésben vitte színre nemzeti drámánkat. A közönség ambivalens fogadtatása és a kritikai visszhangtalanság ellenére Kassa az 1833-as ősbemutató után másodszor is beírta nevét a Bánk bán színpadi történetének aranykönyvébe. Ebben az évadban a harmadik Mečiar-kormány kulturális vezetése az anyagi ellehetetlenülés szélére sodorta a színházat, a társulatnak azonban ez - legalább is időlegesen — mintha valamiféle erőtöbbletet, a „dacból is jó színházat csinálni” erejét adta volna. Az évad végén született még egy nagyon jó előadás (Ratkó: Segítsd a királyt!, Beke Sándor rendezésében) közben pedig két, hibáival is vállalható, sőt kiemelkedő egyéni teljesítmények miatt művészileg is fontos produkció (Kárpáti: Halhatatlan háború, Salamon Suba László rendezésében és Bakonyi - Szirmai: Mágnás Miska, Bodolay Géza rendezésében). A társulat az elkövetkező két évadban (1996/97 és 1997/98) egyre nehezebb körülmények között dolgozott. A színház elveszítette jogalanyiságát, a társulat azonban bizonyította művészi erejét, igazolta, hogy a pénz, az anyagi körülmények nagyon fontosak, de korántsem jelentenek mindent a művészi alkotásban. Vidnyánszky Attila Moliere (Don Juan) és Stefan Korenci Gombrowicz {Yvonne, burgundi hercegnő) rendezése elsősorban a már említett kiemelkedő színészi teljesítmények miatt emlékezetes, Verebes újabb kassai munkája (Csehov tréfái - Medve, Leánykérés, Jubileum, Lakodalom) és Vidnyánszky Attila legjobb kassai rendezése (John Ford: Kár, hogy ká) viszont teljes egészében a jelentős színházművészeti teljesítmények közé sorolható. Paradox módon a kormányváltás, a külső körülmények remélt (és részben megvalósult) pozitív változása után következett be az ígéretesen fejlődő társulat széthullása. Mindenekelőtt a koncepciózus szakmai, művészi vezetés hiánya, a dramaturgiai és művészi igényesség csökkenése okozta azt a vál
