Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
50 Kocúr László nem ért valamit. Ezt csak fokozza, hogy a való világ és a mese közt közvetlen átjárhatóság van. A szülők házassága felbomlásának folyamatát gyermeki nézőpontból követhetjük figyelemmel. És itt kezd megbicsaklani a történet: a valóság-mese kontaminált világának egyensúlya elbillenni látszik a valóság javára, s a bomlásfolyamat narratívája kerül előtérbe, így lesz egy erősen szerkesztett entrée a szerző realista nagyregényeiből ismert hangvétellel befejezve. A történet vége nem kelti a lezártság élményét, így nem megnyugtató a gyermekolvasónak. Hogy gyerekkönyve, amit Duba Gyula Szabó Gyula rajzai felett gondolkodva írt, abban nem bizonyos e sorok írója, de a vállalkozás mindenképpen egyedi: a neves festőművész akvarelljeihez poszthumusz készült egy könyv. A tűzmadár (1997) - a műnek nincs cselekménye, a pár soros bevezetőt leszámítva - egy véget nem érő dialógus, ez pedig a drámai forma sajátja. Olykor a párbeszédekbe kódolt feszültség is drámai, a színpadon mégsem venné ki jól magát ez a szöveg, a párbeszédek ugyanis egyenlőtlenek, a gyerek, Péterke - ez is a könyv alcíme: Péterke képeskönyve - kérdez, a Festő pedig sokszoros terjedelemben válaszol, ehhez csatlakoznak elmélkedései a múltról, a művészetről, az emlékezésről. A Festő és Péterke kommunikációja a rajzok által lesz teljes, mert amikor a festő valami különlegesen bonyolult, a kilencéves gyerek számára nem vagy nehezen felfogható jelenséget szeretne explikálni, lefesti. Másfelől nézve a Festő és Péterke kommunikációja a rajzok által hiányos, a Festő ugyanis nem rendelkezik azzal a kommunikatív kompetenciával, hogy el tudná magyarázni a gyereknek az emberi lét nagy kérdéseit, melyekre paradox módon éppen a gyerek kérdez rá. Ez Duba könyvének nagy buktatója: a mesekönyv álruhája alól kilóg a realista lóláb. A Duba Gyula életművében járatosak számára A tűzmadár problematikája azonnal ismerős lesz: a faluból a városba került magyar értelmiségi vívódásai, háttérben a megszűnő, felbomló társadalommal, melynek a főhős végigélte prosperáló és stagnáló korszakát, most pedig felbomlására emlékezik. Ezt próbálja meg Duba Gyula ezúttal „gyerekesíteni”, de éppen a szereplők közti két emberöltőnyi különbség miatt - legalábbis ezekkel a prózapoétikai eszközökkel - nemigen van esélye. Ezért A tűzmadár című kötetet mint egyedi vállalkozást előkelő hely fogja megilletni Duba Gyula kísérletező műhelyében, nem úgy a (csehszlovákiai magyar) gyerekkönyvek sorában. Ha az olvasó Duray Miklóst látja szerzőként feltüntetve egy könyvön, óhatatlanul arra gyanakszik: politikai jellegű írásművet tart a kezében. így van ez a Csillagszilánk és tövistörek (1994) című (Cérna Géza meséi alcímű) könyvével is, melyet bár gyerekesen lefelé stilizáló ajánlással lát el szerzője, ennek ellenére a szöveg inkább politikai allegóriaként olvasható. De próbáljunk eltekinteni a referenciális(nak látszó) utalásoktól és a keletkezés idejének társadalmi kontextusától, s próbáljuk a könyvet „csak” meseregényként olvasni. A tizenkét fejezetből álló kötetet egy előhang és egy utóhang foglalja keretbe. Ezek narrátora azonos lehet a szerzővel, a tizenkét történet pedig Cérna Géza beszéli el, aki rokonságot mutat a népmesék vitéz szabólegényével. Cérna Géza legnagyobb hibája, hogy alakját tökéletesre mintázta szerzője, hiba nélkül valónak. Márpedig a gyerekek is tudják, hogy azért a mesehősök sem makulátlanok. Nem lehet nem észrevenni a krisztusi allúziókat; nagyjából Cérna Géza kora is krisztusi, és vándorútja előtti 2x12 évéről csak jelzésszerű tájékoztatást kapunk, mint az evangéliumokban; s persze a végkifejlet: saját népéből való félrevezetett emberek teljesítik be végzetét. A befejező két történet a Palócföldre való hazatalálását írja le, azonban kissé kusza módon: valakik továbbra is elnyomják a palócokat, ezért azok hazahívják Cérna Gézát, de nem azért, hogy szabadságot hozzon nekik, hanem hogy az égig érő bükkfát - mely tán a nyelvet, a kultúrát szimbolizálja, „népük emlékezetét és méltóságát” - védje. Ő ezt el is vállalja, s ezzel állóképszerű befejezést kap a történet: „Vasárnap reggel pedig kijöttünk ide az óriásbükkhöz, s azóta itt élek”. Cérna Géza tehát - mint legalábbis Vargas Llosa beszélője — a fa évgyűrűibe rejtett múltból osztotta az emlékezetet. Erőszakos halála - mivel közte és a
