Fakezas József - Hunčik Péter (szerk.): Magyarok Szlovákiában I. Összefoglaló jelentés (1989-2004). A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. 2. kiadás - Magyarok Szlovákiában 1. (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
Hizsnyan Géza: A színházi élet
460 Hizsnyan Géza tőr színháza, a Szép szó tevékenységéből és rövid (1981-1983) kassai Thália-beli ténykedéséből ismerjük. Az Isten veled, Monarchia című darabja és rendezése új színt jelentett az új útra lépő Jókai Színházban, ahol azonban folytatás nélkül maradt. Az alkalmi társulattal a komáromi Rév-klubban bemutatott Albee: Nem félünk a farkastól című drámájának színrevitele igazolta, hogy a művészi potenciál adott egy ilyen jellegű társulat kialakítására. Kérdés, mennyire teremthetők meg ennek anyagi és szervezési feltételei, s hogy nem lenne-e célravezetőbb Gágyor helyét megtalálni a meglevő színházi struktúrában. Annyi bizonyos: egy ilyen formátumú művésznek helyet kell találni színházkultúránkban, mindenekelőtt annak fejlődése érdekében. Az 1989 utáni változások a hazai színházi életben tehát számos lehetőséget nyitottak, de sok gondot, problémát is fölvetettek. Színházművészetünk fejlődése ebben az időszakban korántsem volt töretlen és egyenes vonalú, inkább minősíthető szinuszgörbéhez hasonlatosan hullámzónak. A cenzúra és a közvetlen politikai beavatkozások megszűnése jelentős változásokat tett lehetővé a dramaturgiai tervben. Megjelenhettek addig tiltott vagy nemkívánatos magyar (Háy Gyula, Márai Sándor, Illyés Gyula, Csurka István, Görgey Gábor) és külföldi (Róžewicz, Gombrowicz, Beckett, Sartre) szerzők, ami jótékonyan befolyásolta a repertoár alakulását. Pozitívumként kell értékelnünk azt is, hogy a gyenge minőségű bulvárdarabok a vártnál kisebb arányban jelentek meg két színházunk repertoárjában. Azt, hogy a dramaturgiai megkötések megszűnése mellett megszűntek az elvárások (követelmények) stiláris téren is (a szocialista realizmus preferenciája), sokkal kevésbé sikerült kihasználni. Komáromban ugyan Beke Sándor igazgatóságának első évadában programszerűnek látszó és mindjárt a kezdeteknél komoly eredményeket hozó kísérletet tett a magyar (és szlovák) színpadokon gyakorlatilag egyeduralkodó realista színjátszás mellett a nem realista, stilizált játékstílusok meghonosítására is (CaliguLO; Fehér házasság), ez a kísérlet azonban egy további sikeres (Godot-ra várva) és egy kevésbé sikeres (Esterházy) próbálkozás után mégsem hozott tartós változást, stiláris „gazdagodást”. Kassán Verebes említett, általunk színháztörténeti jelentőségűnek tartott Bánk bán rendezése inkább kivételnek, mint tudatos stílusgazdagítási törekvésnek minősíthető. Az időszak minden bizonnyal legjelentősebb változása, hogy a főiskolára a korábbinál jóval nagyobb számban kerültek be tehetséges fiatalok, s ezek többsége az előző időszakokkal ellentétben itt is maradt Szlovákiában. Bár ebben az időszakban is távoztak el jelentős művészek Magyarországra (Varga Szilvia, Rancsó Dezső, Stubendek Katalin, Dósa Zsuzsa, Öllé Erik, Lucskay Róbert), vagy szerződtek szlovák színházakhoz (Tóbiás Szidi, Kassai Csongor), az adott körülmények között a színészutánpótlás helyzete megoldottnak látszik. Nagyobb gond a művészeti vezetés kérdése. Az adott időszakban egyetlen magyar dramaturg végzett (Varga Emese), igaz, ő meghatározó alakja a komáromi színháznak. A két végzett rendező közül Forgács Miklós érthetetlen módon „kívül került” a színházon, Czajlik József pedig Magyarországra távozott. A vendégrendezők megválasztásánál eddig több szerep jutott a véletlennek és a személyes kapcsolatoknak, mint a következetes, hosszú távú művészi koncepciónak. Ennek ellenére Verebes István három kassai rendezése a létrehozott előadások művészi értékén túl jelentős pedagógia, színésznevelési eredményt is hozott, Telihay Péter egyéves komáromi működése pedig a szemléletváltozás, a művészi igényesség szempontjából volt jelentős. Kétségtelen társulatépítő, színészpedagógiai eredményei voltak Vidnyánszky Attila kassai vendégrendezéseinek is. Sajnálatosan kevéssé használták ki színházaink a szlovák színházakkal, szlovák rendezőkkel való átgondolt, hosszú távú együttműködésben rejlő lehetőségeket. A színházi élet része a színikritika is. A magyarországi és a szlovák kritika érdektelenségére már többször utaltunk. A színikritika egykét tiszteletre méltó kivételtől eltekintve kísérletet sem tesz a szlovákiai magyar színházi élet rendszeres követésére, kritikai „feltérképezésére”. Dusza István korai halála óta gyakorlatilag a hazai magyarság körében nincs a színházi élet
