Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzetének településnéprajza - Lokális és regionális monográfiák 7. (Somorja-Komárom, 2012)
Aklok, szállások, tanyák
tulajdonul, azonban a közös legelő felosztása idejéig az eddigi gyakorlat továbbra is érvényben marad". A harmadik pontban felfüggesztették az elindított tagosítást, bár fontosnak tartották a felek annak mielőbbi végrehajtását.390 A gútai határ tagosítását elsősorban a lakosság ellenállása miatt soha nem hajtották végre, ahogyan a közös legelő felosztása sem valósult meg. A tagosítás elmaradása következtében egy-egy nagyobb gazdának 10-20 darabban feküdt a földje, szerte a határban, néha 8-12 km távolságra a várostól. A legelő - kisebb részeket leszámítva, amelyeket a későbbi évtizedekben, a túlzsúfolt belterület szomszédságában házhelyeknek jelöltek ki - az állattartást szolgálta osztatlan formában, egészen a 20. század közepéig. A vízszabályozási munkák gyökeres változásokat hoztak ezekben az évtizedekben a község gazdálkodásában, a lakosság mégis ragaszkodott a külterjes állattartáshoz, a közös legelők megtartásához. A gútai birtokstruktúrára jellemző volt, hogy a kataszterében a legnagyobb földterületet a község, „Gúta mezőváros” és a „közbirtokosság", a gútai volt úrbéres telkes gazdák osztatlanul birtokolták. Ezek a birtokok együttesen 6692 katasztrális holdat tettek ki. Őket követte az esztergomi érsekség, mint a mezőváros korábbi földbirtokosa, 3454 katasztrális hold birtokkal.391 A hatalmas legelők többsége és a rétek egy része a közbirtokosság, a volt úrbéres telkes gazdák tulajdonában volt. A város tulajdonában lévő területeknek a jelentős része kaszáló volt, amelyet minden évben 2000 négyszögöles „nyilasokra” osztva árverés útján adtak el a gútai, valamint a környékbeli gazdáknak. Száz katasztrális holdat meghaladó birtok magánkézben csupán néhány volt. Az egyik legnagyobb, 172 katasztrális holdnyi birtok haszonélvezője a helyi római katolikus plébános volt. A gútai gazdák magántulajdonába összesen a határ alig egyharmada tartozott. A gazdaságokra a 19. század második felében, a 20. század elején leginkább a szétöröklődő, elaprózódó birtok volt a jellemző. Az egykori jobbágytelkekhez tartozó földek szétszórva, sok darabban feküdtek a tagosítatlan határban. A lakosság túlnyomó többsége 10 katasztrális holdnál kisebb birtokkal rendelkezett, vagy föld nélküli napszámosként tartotta el a családját. Számuk a birtokfelaprózódás, szétöröklés révén egyre nőtt a vizsgált időszakban.392 Míg 1910-ben 325 lakos tartozott a 10-100 katasztrális holdon gazdálkodó földbirtokos vagy bérlő kategóriába, a tíz holdnál kevesebben gazdálkodók száma pedig 646 volt,393 1938- ban ezek a számok 230, illetve 1433 voltak.394 Tehát a 10 hold alatti gazdák száma alig három évtized alatt több mint a duplájára nőtt. A martosiak a jobbágyfelszabadítás előtt szintén béreltek szántóföldet és legelőt az érsekségtől Érsekújvár közelében Haraszt és Farkasd pusztákon, összesen 173 katasztrális holdat, amelyért kilencedet adtak a földesúrnak. A bérlők 1849-ben végérvényesen megtagadták a bérlemény utáni dézsma fizetését, és a földeket saját telki állományuknak, tehát tulajdonuknak jelentették ki. Az érsekség 1851-ben pert indított, amely több 390 Uo. 391 Magyarország Földbirtokosai. Budapest, 1893, 368. p. 392 Lásd Fehérváryné Nagy: I. m. Valamint Angyal Béla-Fehérváry Magda: A vizsgált település. In Fehérváry (szerk.): i. m. 21-24. p. 393 A magyar korona országainak 1910. évi népszámlálása. Második rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari vállalatok községenként. Magyar Statisztikai Közlemények. 48. kötet. Budapest, 1913, 38-39. p. 394 Az 1938. évi felvidéki nép-, földbirtok- és állatösszeirás. Magyar Statisztikai Közlemények. 108. kötet. Budapest, 1939, 132-133. p. 95
