Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzetének településnéprajza - Lokális és regionális monográfiák 7. (Somorja-Komárom, 2012)
Aklok, szállások, tanyák
nyáron át a' jó szerencsére bízva ősszel tapogatódzva szokta öszve szedni, és ezen eljárás mellett az uradalmi marháiért a felelőséget elválalni nem bátorkodik.” Esztergomból azonban megnyugtató válasz érkezik. „A mészárszék bérbe adható egyébb iránt mivel az eddigi bérlő, ki azt ismét kivenni szándékozik saját sertéseit bizonyosan sikerrel - ha mindjárt szabadon is - ereszti az ingoványokba, s azokra annyi gondot fordít, hogy befogásukhoz hozzájuk juthasson minél az uradalmi átveendő sertéseknél sem kívántatik több, ezen feltételektől az Uradalom el nem állhat.”306 A 19. század második felében a mangalicát tenyésztették ezen a vidéken. Göndör szőrű zsírdisznók voltak, előfordultak különböző színekben: szürkésfekete, barna, tarka, kese. Egyes adatközlőim szerint jobb ízű húsa volt, mint az első világháború után elterjedt nyugati hússertéseknek. Arra a kérdésre, hogy mikor terjedt el a mangalica, és előtte milyen fajtákat tenyésztettek, a rendelkezésemre álló adatok alapján nem lehet egyértelműen válaszolni.307 Teleltetés, akiok, szállások Az állatok teleltetésére a 18-19. században többnyire a határban épített kezdetleges épületek szolgáltak, amelyeket a levéltári dokumentumok akioknak, féhajoknak, istállóknak neveznek. Az akol szláv eredetű szó, és egyes értelmezések szerint eredetileg bekerített helyet, tábort jelentett. A régi magyar nyelvben rendszerint négyszög alaprajzú kerített terület, a szarvasmarhák, lovak egykori téli építménye. „Az akol az extenzív állattenyésztés legszélesebb körben elterjedt, ugyanakkor legfejlettebb építménye. Alaptípusa a korlátfákkal, sövénnyel, deszkával vagy még szilárdabb falazattal körülzárt, rendszerint négyszög alaprajzú terület, amelynek egyik végében, de gyakran két-három oldalán is fedeles szín, fészer áll. ”308 A kezdetlegesnek tűnő teleltetésnek az okát nem a hanyagságban, elmaradottságban kell keresnünk, hanem azt a célt is szolgálta, hogy edzett, erős, hosszú utakat, nélkülözést, úsztatást is jól bíró állatokat neveljenek. Nagyváti János 1791-ben megjelent munkájában a teleltetésről és a teleltetésre szolgáló épületekről azt írja, a háziállatok vadon élő ősei erdőkben, legelőkön szabadon elélnek minden gondoskodás nélkül. „Még-is semmi bajok sints, sőt beteges fekvő Vadat soha senki sem látott e mai napig is az Erdőkben. Tehát a hideg a mi Barmainknak szint úgy nem árt... Hogya barmoknak a hideg nem árt: eredetek, s a Természettől készített öltözetök is bizonyítja... a hideg a Marháknak még egészséges, az Istálló pedig ellenben egészségtelen. Az Al-földi Gulyás, és Göbölyös helyeken győzne a gazda annyi Istállót tsináini, s tapasztani, hogy Marhája meg ne fázna. Ott az, Télben, Nyárban hidegen van, és alig van csak valami fedél-is a mi alatt a fermeteg előtt félre vonhassa magát. Még-is vágynak egészségesebb, szebb testű, és jobb ízű Ökrök mint a mi Hazánkban? Hogy a Lovak elevenebbek, s egészségesebbek, ha istálló nélkül telelnek, meg-bizonyítják a Tatárok, a kik azokat legelőről-legelőre hajtogatják s még a legnagyobb havazás idején sem adnak azoknak egy marok Szénát-is.”309 306 EPL GUI. Gúta perben felhasznált eredeti iratok. 307 Feltételezhetően a bakonyi disznót tartották itt régebben, amely elterjedt volt az egész Dunántúlon. Vö. Timaffy László: Szigetköz. Budapest, 1980, 49. p. 308 Szabadfalvi József: Az akol típusai és funkciója. In Népi kultúra - népi társadalom ÍV. Debrecen, 1970, 39-80. p., 72. p. 309 Nagyváti János: A szorgalmatos mezei-gazda. /-//. Pest, 1791. Idézi Szabadfalvi: i. m. 43. p. 75
