Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzetének településnéprajza - Lokális és regionális monográfiák 7. (Somorja-Komárom, 2012)
Aklok, szállások, tanyák
tartást, jobb takarmányt igényelt. Az állattartás egyre belterjesebbé vált. A fajtaváltás minden településen más ütemben zajlott, nagyban függött a rétek, legelők kiterjedésétől az adott határban. Ahol elegendő volt a legelő, így nagy területek maradtak kívül a szántóföldi termelésen, ez a folyamat bizonyos fáziskéséssel zajlott le. Az állattartás belterjesedéséről, a fajtaváltásról az 1895-ben302 és 1911-ben303 végrehajtott állatszámlálások adnak képet. Az állatok számáról 1895-ben készült statisztikai kimutatás szerint 2686 szarvasmarha, 1625 ló, 726 sertés, 11 685 baromfi és 199 méhcsalád volt Gután. A mezőgazdasági statisztika szerint 2686 szarvasmarhából 2600 (97%) volt magyar vagy erdélyi fajta.304 A magyar fajta aránya az állományon belül magas volt még Nemesócsán (87,6%), Alsószeliben (84,2%), Negyeden (77,0%), Keszegfalván (75,4%) és Bogyán (50,2%). A többi községben 30 és 50 százalék között volt, de itt az adatokat torzíthatja a községek határában működő uradalmi majorsági gazdaságokban tartott nyugati fajták magasabb aránya. 1911-ben Gútán volt a legmagasabb a magyar fajta aránya a környéken (37,8%), rajta kívül még két községben, Nemesócsán és Negyeden haladta meg a húsz százalékot. Megfigyelhető, hogy a nagy határú, mocsarasabb, több legelővel rendelkező községekben lassúbb volt a magyar fajta nyugatira cserélése. Gútán különösen ragaszkodtak a hagyományos fajtához és az extenzív tartásmódhoz. Végezetül megemlítem még a gútaiak sajátos, rideg sertéstenyésztését. A sertéstenyésztés céljára nagyon megfelelő volt a mocsaras, vizenyős gútai határ. A sertések föltúrták az ingoványos helyeket, gyökereket, vízinövények gumóit keresgélve. A pocsolyákban fölfalták a békákat, áradások után visszamaradt halakat. A sertések egy része, elsősorban az anyadisznók, a mocsarakba húzódva szabadon kóboroltak, ott hozták világra és nevelték utódaikat, csupán télre húzódtak be a gazdáik udvarába. Ezek az egy vérből származó falkák tavasztól őszig minden emberi beavatkozás nélkül maguk keresték meg táplálékukat. A gútai határ, illetve a gútaiak által bérelt puszták nagy kiterjedése, mocsaras jellege szinte kínálta ezt a lehetőséget. Egy anyadisznó két esztendőben ötször ellett. Első ellés után hajtották ki először az anyát a Stagnócára, a káka közé, amikor a malacok már tudtak szaladgálni. Itt hallal, gyökerekkel élt. Ha nem volt hideg, akkor télen be sem jött, ha nagy hideg volt, akkor az anyadisznó hazajött valamennyi fiával. Ezekből azután a legerősebbeket kiválasztották hizlalni. Sokszor egész csordát hozott magával az anyadisznó, úgy megszaporodott. Ki-kimentek megnézni őket, mert minden nyájnak megvolt a helye. Elleni a disznók mind odamentek a gyűrre, és ott megláthatta a gazdájuk. Szőréről ismerte meg ki-ki a magáét, kibe vét egy kis tarka, ki kese vét, de olyanok voltak, hogy mindegyiket meg lehetett ismerni. Nem őrizte senki kinn a disznókat.305 Nemcsak a város lakosai látták ennek a szabad tartásnak előnyeit. Az idegenből idejött mészáros, aki a városi mészárszéket bérelte az érsekségtől, maga is kieresztette a sertéseit a mocsárba. A mészárszék kibérlésének feltételei között szerepelt, hogy a bérlő köteles tavasztól őszig 12 darab sertést, az érsekség tulajdonát, a sajátjai között nevelni. A gútai uradalmi tiszttartó 1855 októberében Esztergomba fordul tanácsért, „miután a bérnök ki saját sertvésseit helybéli szokás szerint tavasszal szabadba eresztve és egész 302 A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája \. Budapest, 1897. 303 A magyar szent korona országainak állatszáma az 1911-ik évi február hó 28-iki állapot szerint. Budapest, 1913. 304 A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája I. Budapest. 1897, 156. p. 305 FEgy. 74
