Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Eltűnt világok, változó viszonyok
Az Alsószeliben még fellelhető sírkövek csekély száma miatt messzemenő következtetéseket óvakodnánk levonni, mégis fel kell figyelnünk arra, hogy a sírfeliratok nyelvhasználatában van bizonyos különbség a két vizsgált temető között. A századfordulóról és az első világháború előtti évekből mindkét temetőből csak tisztán héber nyelvű feliratokat ismerünk, sok hosszú (versbetétes) szöveget: mindez a rabbinikus kultúrához ragaszkodó, hagyományhű közösségeket vetít elénk, ahogy ez a nyugati ortodoxia szellemi központjainak (Galánta, Dunaszerdahely vagy távolabbról Pozsony) erőterében várható is.13 A két világháború közötti időszak feliratain azonban több változás érzékelhető. Felsőszeliben továbbra is az egynyelvű héber feliratok az általánosak, bár szembetűnő, hogy ebben az időszakban több alkalommal is hibás a héber dátum (no. 33, 37, 75), ami azt sugallja, hogy a közösség tagjainak már nem természetes közege, csupán a sírkő kedvéért számították át a polgári időszámítás dátumát. Ugyanitt 1932-ből és 1934-ből két német felirattal is találkozunk (no. 77 és 76), magyarral azonban semmilyen formában sem. Alsószeliben ugyanakkor a két világháború közötti időszakból ismert hat feliratból csupán kettő az, amelyik tisztán héber, három héber és magyar (1928, 1929 és 1936-ból), egy pedig héber és német (1933-ból) kétnyelvű. A holokauszt utáni időszakból mindössze két felirat származik - Felsőszeli no. 47 (1946) és no. 61 (1958) -, ezek hébersége is kifogástalan, de az 1958-as felirathoz egy rövid magyar szöveg is csatlakozik, legelső (és legutolsó) ilyen a felsőszeli temetőben. Névadási szokások Míg a sírfeliratok - a műfaj jellegéből adódóan is - teljes konzervativizmust mutatnak egész az 1920-as évek végéig, addig az anyakönyvi bejegyzésekből rekonstruálható névadási szokásokban már az 1880-as évektől látványos változásokat, a társadalmi akkulturáció jeleit figyelhetjük meg. Asszimilációról ezen közösségekben nem beszélhetünk, az itt élő zsidók körében egyetlen családnév-magyarosítás, kitérés vagy vegyes házasság sem fordult elő a holokauszt előtt, ilyen jellegű adataink csak néhány innen elszármazott, nagyobb városokban élő családtagról vannak.14 Azonban a személynevek terén, amint az a Melléklet 4. és 5. táblázatából is kiolvasható, a 19. század utolsó két évtizedében új szokások (mondhatjuk úgy is: divat) honosodtak meg, melyek határozott magyaros szellemiséget tükröztek. Itt elsősorban olyan régi magyar nevek adására gondolunk, mint Árpád, Géza, Zoltán, Gyula vagy Béla, illetve olyan jellegzetesen keresztény nevek használatára, mint Pál, Miklós, Ferenc, Margit, Klára. Az 1880-as évektől már nem anyakönyveztek kisfiút Ábrahám vagy Mózes néven, ezek a nevek már csak a vallási élet színterein éltek tovább, polgári nevük Adolf, Árpád és Mór lett. A hagyományos bibliai nevekből csupán néhány maradt használatban: József, Eszter, Simon, Mihály, Jakab. Másoknál az anyakönyvi bejegyzések és a sírfeliratok összevetésében a jól ismert kettős névhasználatot figyelhetjük meg (zsidó név / polgári név): Hajjim Cvi / Hermann, Mordekhaj / Márton, Meir/ Márton, Elazar/ Lázár, Ábrahám / Adolf; Reuvén / Rudolf, Jakov / Jenő, Ráhel / Róza, Libele / Magdaléna, Tőibe / Antónia, Lea / Ilona, Malka / Malvin, Golda / Katalin, Sára / Szeréna. 13. Egyetlen kivétel a Felsőszeli no. 55 sírkő, ahol az elhunyt neve („Schönthal Ignác”) latin betűkkel, magyaros alakban is olvasható. 14. Névmagyarosításra egyetlen adattal rendelkezünk: az 1900-ban Alsószeliben született Löwinger Dezső 1918-ban Lantosra változtatta nevét. Zsidó-evangélikus vegyes házasságból született az 1918-ban Felsőszeliben anyakönyvezett Szigeti Karolin, azonban ebben az esetben az evangélikus anya (Pónya Gizella) helyi származású, az apa nem, és a család egyébként is Budapesten élt. 67
