Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
lakosságának birtokviszonyait, ezen belül az üzlethálózatot, az iparosok, kézművesek számát és milyenségét. Alsószeliben 57 személynek, Felsőszeliben 49 személynek volt iparengedélye, beleértve ebbe a felszabadult segédeket is. A pontos felmérésekre azért volt szüksége a hatalomnak, hogy a belső telepítések előkészületeibe mindezeket bekalkulálják. A partizánok között nem volt ennek megfelelő számú szakember, de a juttatásnál ők előnyben részesültek. Valószínűleg ez volt az oka az 1947-1948-as rendőri jelentéseknek, amelyek szerint a járás településein nem kielégítő az üzlethálózat és az ipari tevékenység sem. A lakosság nemzetiségi összetételének felmérésére 1945-1949 között 4- 5 alkalommal is sor került. Ezek az intézkedések távolról sem voltak öncélúak. Megmutatkozott bennük a törvények és rendeletek, lényegében a csehszlovák állam stratégiai céljainak minden összetevője. Az SZNT elnöksége 1945. február 27-én hozott 4. számú rendelete a németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan szétosztásáról intézkedett. A szlovák kommunisták 1945. március 1-jén tartott értekezletén felvetődött a „belső telepítés” mint Dél-Szlovákia „viszszaszlovákosításának" az eszköze. Az SZTH 1945 őszén javasolta, hogy „szét kell telepíteni a magyarokat, s ők maguk fogják kérni az anyaországba való telepítésüket.” A Galántai járásban létesített kolóniák közül a legnépesebb a Felsőszeli kataszteréhez tartozó Körtvélyesmajor területén alakult ki. A major a mai napig mind a két Szélihez egyformán kötődik.9 Az úgynevezett második földreform során a Pőstyéntől északra, a Vág folyó bal partján és az Inovec lejtőin lévő falvakból érkeztek telepesek: Hrádokból (Temetvény) 14, Lúkáról (Vágluka) 5 és Nová Lehota-Dolináról (Újszabadi) 14 család követte A. Bednár (Nová Lehota) és M. Kováč (Lúka) családját. A két család 1945 őszén, a többi 1946-1947 között költözött a majorba. A két honos családdal, a Volárik és a Dobrá családdal együtt 17 família, összesen 208 személy élt a településen. A major volt béresei a háború végén, miután a németek és a szovjet hadsereg a birtokot kifosztotta, beköltöztek szülőfalujukba, Alsó- vagy Felsőszelibe. A körtvélyesi telepesek összesen 270 ha mezőgazdasági földterületet, családonként 7,5 ha földet kaptak. A visszaemlékezők szerint alsószeli nagygazdái tanácsokkal és nehéz mezőgazdasági gépekkel segítették a telepeseket, amit könnyen megtehették, hiszen szántóföldjeik egymás szomszédságában voltak. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ezeknek a nagygazdáknak sem Csehországba nem kellett elmenniük az „ország újjáépítését segítendő”, sem a Magyarországra települtek közé nem sorolta őket a hatalom. Annak ellenére, hogy jelentősebb konfliktusról nem beszéltek a visszaemlékezők - mint például a magyarországi szlovákok esetében, akik közül jó páran betelepülésüket követően és azóta is averzióval viseltetnek az őslakos magyarokkal szemben -, megtelepedésük magyarságveszteséggel járt. A körtvélyesiek 1948 és 1996 között 152 házasságot kötöttek, amelyből csak 12-ben volt mindkét fél körtvélyesi. A házasságkötések zöme szlovák-magyar (körtvélyesmajori-alsószeli magyar nemzetiségű) partnerek közt köttetett. Az utódok közül a legtöbb ugyan beszél magyarul, de nem vallja magát magyar nemzetiségűnek.10 A kolóniáknak ezt a küldetést szánta a hatalom, akár az első földreform, akár a második következtében hozták őket létre. 9 Novotná-Kasalová 2006. 10 Házassági anyakönyvek, Községi Hivatal Alsószeli. 131
