Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
ményekhez hozzáigazítva - az 1888. évi magyar halászati törvénybe is átmentődött (Solymos-Szilágyi 2001, 135). Az így felemlegetett egykori „szokás” azonban aligha értelmezhető a bérleti díj „kifizetéseként", csupán a vízhez fűződőjogjelképes kinyilvánításaként: „Régen úgy vét, hogy jött az október, azaz utolsó szezon a halászatba, és akkor kijött az egész halásztársulat, lehúzták a vizet, és el vót osztva a hal: akinek oda lement a fő’dje, az kapott jogot abbúl a részbúj... a halnak a jogábúl, itt az Ócska-Tiszán. Nem kellett fizetni, csak bizonyos kiló halat kapott akinek oda járt le a fő'dje. Mert ez nálunk szokás vót régen. Most mán ez nem csinálódik, mert mán minden el van hanyagolva... Akkor még gyerek vótam:6 mink mentünk, mint segédek. ” A nagytárkányi kompánia, mely (ma már tisztázhatatlan, hogy milyen rendszerességgel) gyalommal, szinonim nevén nagyhálóval halászott a Holt-Tiszában, egyébként pedig a tagjai egyénileg, esetenként társulva bármilyen kisszerszámmal szabadon halászhattak, olyan, a feudalizmus korában gyökerező szervezeti forma volt, amelyet a szakirodalom - Herman Ottó nyomán - bokor néven tart számon (Herman 1887, 69-71. Vő. Solymos-Szilágyi 2001, 129-130, 139-141.). A gyalom közös tulajdonuk volt: minden tag a maga által kötött hálódarabbal járult hozzá,7 az egyéb tartozékokat pedig - elsősorban a kötélverővel elkészítendő húzóköteleket - a fel nem osztott, közösen értékesített halászzsákmány árából szerezték be. A zsákmány elosztásának módja - ugyanúgy, mint más vidékeken - szertartásos rendet követett, amit az emlékezet pontosan őriz: „Ott vót elosztva [azaz: a kihúzás helyén], hányták szljjel hatalmas nagy csomókba. Kezükbe vettek valami fát, és húztak, hogy mék méké. Nagyság szerint vót elrakva. ” - „Kivettek egyforma halat, tegyük fel: vótunk hatan vagy heten, kirakták: na ez a hét egyforma. Nem dekázták, mert mérlegen nem mérték... Akkor rakott hozzá, mindig hányta sorba ', körbe ', az egyik rakta, csinálták ketten-hárman: válogatták annak, aki hányta körbe ’. A főnök meg nézte, nehogy egy is kimaradjon, hogy ne csapják be egyik a másikat. Utána vót ilyen papír, ráírták: egyes, kettes, hármas, összerázták kalapba’: tessék belenyúlni. " A közös tulajdonú nagyháló, a gyalom - eltérően a Herman Ottó által ilyen néven bemutatott, a szakirodalomban ebben a formában típusnak tekintett tavi kerítőhálótól (Herman 1887, 286-287) - nem volt zsákos, csak az ólommal, vasdarabokkal súlyozott alín és fenyőfa guriga, utóbb parafa- vagy könnyű műanyag úszókkal felszerelt felín, valamint a két végére erősített botló között bőre hagyott öbli volt, hasonlóan, mint a Felső-Tisza vidékén, a Bodrogközben másutt is: a hálófalból hátranyúló zsák sehol sem volt szükségszerű tartozéka a 6 1958-ban született. 7 „Mondjuk vót 60 méteres a háló, két gyalom vót, mondjuk nekem vót benne 20 méter, amannak 20 méter. Mindig kötögették a hálót, csinálták, hatalmas köteleket kellett mindig újítani. Az idősebbek csinálták, nekünk [t.i. a gyerekeknek, akik, mert segítettek, szintén kaptak a kevésbé értékes halból] a hálóba ' jogunk nem vót, de a keszegeket, a dévért vagy akármilyen halat, hiába vót másfél-két kilós, mi azt szedhettük össze, ilyen nem nemes halakat: vigyél fiam, amennyi kell, szedd össze. ’ 351
