Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

zftett horgásztudásnak vajon mekkora hányada vezethető vissza helyi halásztapasztalatra, s mely része bizonyítja azt, hogy az eredendően mégiscsak halásztudást sokadszorra juttatják vissza a halászként nevelődöttekhez a maguk jól bevált módszereként a mai sporthorgászok?

A giliszta, a pióca, a lótetű, a csík „hagyományos” volta, bármennyire kedvelt horgász-csali is, nem lehet kétséges („valamikor nem kelletett pondró, nem kelletett tészta, nem kelletett krumpli, elég vét a giliszta” - „harcsára, akkor olyan kagyló, vagy giliszta, vagy lóféreg, vagy esik, vagy nadály, magyarul pióka”). Azt azonban nehéz egyértelműen eldönteni, hogy a kecsege-csaliként a legmegfelelőbbnek tartott kérészlárva, illetve a rajzás (a „tiszavirágzás”) két-három hetében gyűjthető lepke kedveltsége teljességgel független-e a mai horgászjavaslatoktól, vajon a halásztapasztalatok közvetlen folytatása-e. A kérészlárva szedéséhez mindenesetre nincs az a speciális eszközük (csupán tudnak róla), mint a tiszai halászoknak is, horgászoknak is:29 „gombos villával [szedik], iszapból gombos villával, vagy kapával. " A lepkék gyűjtésének ebben a személyes módszerében viszont talán helyi hagyomány van: „megállt az ember, az asszony is, szegény, járt velem, úgy megszállt a kérész, hogy én csak szedtem rúlla meg magamról is. Le is vetkezik az ember. Nem fél az emberiül, meg kell csak állni a parton, vagy guggolni, mert száll ie a fő'dre kint a parton. Úgy szedtük összefele mindig. [...] Még az jó vót [másnap is], mer' eltettük: papírzacskóba’ fa alá vagy árnyékba, vagy verembe, vagy pincébe, hát az nem vót mindenkinek, csak az uraknál vót a pince, belettük a verembe, az fő’dbűt van csinálva, és úgy reggel még mentünk vete horgászni, egész délutánig, majd még akkor este is jó vót. De mán délután jött a másik! Mert az repült két hétig, vagy tovább. "

Az csupán valószínűsíthető, hogy a ragadozó halak kishalcsalijával kapcsolatos tudás („csukára ha megyek, akkor inkább piros szárnyú keszeg, akkor ha süllőre, az a kis fiefakeszeg, fehér”), bár a horgászok is felettébb kedvelik az ilyen csalétket (felszerelésükhöz ezért tartozik hozzá a kisemelő), aligha lehet független a helyi tapasztatokról. Abban azonban bizonytalan vagyok, hogy az ilyen kísérletezés a „halásznak” vagy a „horgásznak” az innovációs készségét bizonyítja-e: „Én rájöttem, hogy halbűrrel csak: az ó'dalát levágtam mondjuk egy keszegnek, kétfelé vágtam, a gerincit kivettem, a közepit, azt ellöktem, nem kellett. Csak a véknyát, még abbúl is kivettem a szálkát, nem maradt meg csak az a bűr egy kis hússal, és azt tettem rá. ”

A másik oldalról viszont valószínű, hogy a kukoricával való beetetés, a „tavalyi” kukorica előzetes megfőzése („beáztatom vagy megfőzöm cukorba" - „a múlt évi tengerit beáztatom, megfőzöm, mondjuk, vaniliás-cukros vízbe ”), a borsó, a cseresznyeszem, az üvegesre főzött krumpli, a gombóccá gyúrt kenyérbél („kenyérből, az nem száradt ki, hanem úgy összeállt, és abbúl olyan gombócokat csináltak”), a különböző módon ízesített tészta {„nem használok csak édes paprikát, ezt a félgrízes lisztet, más semmit, próbáltam tojást is, nem jó, nem

29 A függőleges nyélre szerelt vaslemez cső a kérészszedő vagy báger. Ecsedi 1934, 170; Bellon 2003, XIV. tábla.

371