Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

fogta úgy”- „én szoktam vaníliás cukrot meg majoránnát is használni”) vagy egy speciális cukorkaféle („Mit tetszik gondolni, mivel halásznak pontyra? A régi medveszar cukorkával! Tetszik ismerni azt a feketét, olyan jó aromás, mikor gyerekek vétünk, szerettük nagyon. Gumifekete. Áztat teszi a horogra, és arra megy a legjobban a ponty”) egyértelműen horgász-hatás. Mégsem teljességgel bizonyos, hogy egyiknek-másiknak nem voltak-e helyi előzményei is.30 Az a horgász, aki a maga „keverékét” dicséri, mindenesetre azt sejteti, hogy a „hely szellemének” - azaz a helyi hagyománynak - mégiscsak hatása lehet: „A halászelnök ott halászott mellettem... Pedig mán neki olyan felszerelése van, hogy na! Én szedtem ki, vét amikor kettő is vét rajta, nem nagyok, olyan 20-30 dekás kárászok, ű meg egész nap kettőt fogott. Az nem létezik! Te szeded ki, én meg nem fogok semmit! - Meg vagyok szokva ehhez a vízhez, te ehhez nem vagy szokva, te itt nem tudói halászni, azér’ nem fogol. Pedig mán én adtam neki gilisztát, én adtam neki a tésztát is - neki nem fogta. Mink meg a másik haverral, mert G is ugyanavval izélte, mi ketten szedtük kifele, ű meg semmit!"

Az előzetes beetetésnek mindazonáltal kisebb a jelentősége, mint a magyarországi vizeken. Beszélgetőtársaim szinte panaszolva emlegették, hogy Szlovákiában - szemben a magyarországi szokásjoggal - nincsenek állandónak tekintett horgászhelyek: „itt nem mondhatom, hogy az én helyem, hiába én kipucolom magamnak vagy én járok oda, mert ha itt van valakinek halászengedélye, oda ül le, ahova G akar." így aztán, ha valaki mégis beetet, „két-három helyen is, hogyha véletlenül oda ülne valaki, akkor legyen nékem még legalább egy hely, ahova el tudok menni. ” És persze abban is bízik egy a maga tudására büszke sporthorgász, hogy az ő speciális etetőanyagát megszokják a halak, s ha más ül a beetetett helyre s más anyaggal próbálkozik, úgysem lehet olyan sikeres, mint ő.

A mindinkább korszerűsödő sporthorgászkészségek mellett persze eredendően halászok használta horogféléket szintén ismernek a nagytárkányiak, bizonyságául, hogy - bár a körülmények hatására sporthorgásszá lettek - közvetlen kapcsolatban maradtak a halász-hagyománnyal.

Annak a lékbe belógatott téli csukahorognak, melyet középkorú, magukat sporthorgásznak tekintő informátoraim emlegettek, mind a hagyományos halászatban, mind a sporthorgászatban vannak előképei.31 Az így ismertetett, az „öregektől” ellesett módszer mintha a halászgyakorlathoz lenne közelebb: „A '80-as évek elejin, februárba ’ vastag vét a jég. Szedtem itt a bányába kishalat, elmentem, egy darabka 30-40 centis dróton a kishalnak a hátába kettes horog, egyszerű rézdrót vót, nem vót fonott, kivágtam egy lyukacskát, egy fajdarab] keresztül a lyukon, rácsavartam a drótot, leengedtem a horgot... Sakktábla alakba kell kivágni a parttól egy pár méterre, nem a közepe táján. Amikor vágtam odébb öt méterre, akkor úgy csináltam lyukat, hogy ennek a kettőnek a köze-30 D. Varga László például azt hallotta a latorcai halászoktól, hogy a kukoricával vagy gyúrt tésztamasszával való beetetést (a tanyahányást) már az 1930-as években is alkalmazták (D.Varga 2004, 61-62).

31 Pl.: Herman 1887, 395-396, 527-529; Ecsedi 1934, 179, 222; Szilágyi 1995, 214-215 (hivatkozással a horgászirodalomra is).

372