Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

békit... Mondom: itt én dirigálok, nem te, a vízen! Bocsánat - azt mondta. El is ment. ”

Az egy-egy csodálni valóan nagy és ellenálló halóriás megfogásának körülményeit részletező élményelbeszélések - jó részüknek a horoggal való halfogás a témája, nyilván azért, mert e módszer esetében világlik ki leginkább a halászat „vérre menő küzdelem" jellege - persze aligha a házilag barkácsolt egyszerű készséggel végzett horgászatról, hanem „igazi” sporthorgászkalandról szólnak. Az elbeszélő - ebben a példaként idézett alábbi elbeszélésben - kimondatlanul is azt sugallja, hogy a „körülményekhez képest” a legmegfelelőbb szerelékkel bocsátkozott bele a küzdelembe, nekem, a folklór törvényszerűségeit ismerő hallgatónak azonban illik tudnom, hogy e „nagy kalandnak” a megszerkesztésében, anekdotikus előadásában a halász elbeszélő hagyomány él tovább - ahogy a „sporthorgász folklórban” általában.28

„Az Új-Tiszára mentem le. N. B. bácsi vét akkor a kinn háló marhával. Mire kiérek, Csaptál jött olyan zengés, villámlás, de mán szakadt a jeges esó'l Megálltam a karámnál, oszt’ ott hagytam a biciklit. Mikor elment, nem sokáig tartott, elment Agárdnak, az esőkabát nálam vót a hátizsákba: gyerünk lefele! Magamra vettem az esőkabátot, lenn sehol senki, A. bácsi, ugye, nyugodjon, hajtotta a marhát felfele abba' az ítéletidőbe’. Lemegyek, rákötök két szál gilisztát a horogra, a legmélyebb víz az a forgórész, behajítottam. A másikat szerelem összefele - megy el a pálca. Beakasztok neki - Istenem, hát húz el engemet is! Amilyen húzást csinált... Hát ez vót a 18... Sz. J. mérte le nekem itt a bó’tba. Ezzel dó'goztam jó félóra hosszá, fárasztottam kifele ott a gödrön, mentem még lefele, megint megfordítani. Tartani kellett! Eztet kifektettem a homokra, még a horgot ki se ’ vettem a szájábút, a másik horogra húzom rá a gilisztát, még a kezemből a pálcát le se’ tettem, mán húzza ki a kezemből a pálcát! Beakasztom - hat és fél kilós harcsa. Összepakoltam: gyerünk! Mire feljövök, mán nincsen bicikli. Nekem menni kellett szó 'gálatba, mire hazajöttem gyalog, akkorra mán az öcsém jött munkábúl. Mondom az öcsémnek: add mán ide a biciklit, hogy tudjak menni munkába! Másnap jött a csendőr: gyere a biciklidér’, ott van a kaszárnyába. K. P. hozta be. Kinn vót a felesígivel, oszt’ mikor rájok jött ez a vihar, felültek rá...”

Ahogy a nevezetes halfogásokról szóló élmények elbeszéléssé formálásakor, a csalétkek megválasztását megindokló magyarázatokban is könnyen felfedezhetőek a sporthorgász kísérletező kedv hátterében a hagyományos halásztapasztalatok. Legelőször a csalétkek sokfélesége, az egyes halfajok „gusztusát” figyelembe vevő változatossága tűnhet fel - éppen úgy, mint annak idején Herman Ottónak feltűnt, amikor a magyar „népies" horgászatnak a sporthorgászatéval vetekedő „fejlettségét” dicsérte volt (Herman 1887, 361). Majd - tudván azt, hogy a nagytárkányiak által kiváló csaliként emlegetett állati és növényi eredetű „anyagok” szinte mindegyikét a sporthorgász szakirodalom is javasolni szokta - némi tanácstalanság is hatalmába kerített: a 21. század legelején rög-28 A sporthorgász-elbeszélésekben tovább élő halász-hagyományról lásd: Szilágyi 1992.

370