Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
Ennyire mélyvízben akkor használták a kétköA, ha parti bokrot, az ottani feltételezett halfészket kerítették körül: „leszúrtuk az iszapba, elmentünk, másik ó'dalrúl megzavartuk, és egy kicsit rámentünk alá, a bokornak aláhúztuk, mert a hal megy a partrúl befele, és akkor bement a hálónak az öblibe. És akkor ezzel a módszerrel: alin fel, tetejével össze, és a tekerési módszer. " A bokor körülkerítésekor gyakran egy-két további személy - a hajtást végző s a fogott halakat partra hordó segítség - alkalmi közreműködésére is számítottak: „űk zavarták a halat nekünk a bokrokbúl, állandóan zavarták", a hálósoknak ugyanis figyelniük kellett: „ha nagyobb ment bele, akkor rögtön emelni kellett - vettük ki, hogy ne forduljon ki belőle", s adták át a segítőknek, akik tarisznyába gyűjtötték (ha nem volt segítség, a hálósok nyakában lógott a tarisznya). Ha többen társultak a bokrok körülkerítésére, a segítségek is ugyanolyan arányban részesedtek a zsákmányból, mint a hálósok. Elsősorban az Élő-Tiszán, kisebb mértékben a Holt-Tiszán a part alatti alámosásokban, kisebb-nagyobb üregekben - a padmalyokbarf7 - meghúzódó halak zavarással/hajtással kombinált fogására szolgált a kaparó: „gömbölyű a rámája, csak egy rámája [azaz: félkör alakba hajlított a káva], alul rendesen spárgazsinór, és háló van alulról is" - azaz a kissé körülményes ismertetés ellenére egyértelmű, a szakirodalomban sokszorosan bemutatott kaparóháló (Herman 1887, 329-330; Ecsedi 1934, 195-196; M. Kiss 1931, 116-117; D. Varga 2004, 45-46). Vízszintesen elnyújtott nyél segítségével „beteszi, és mikor az be van téve, akkor kintről megszurkálja a bokrokat, vagy leő'tözik valaki - ketten is szokták csinálni, hogy több halat fogjanak, [az egyik zavarja] - megemeli a kaparót és mán benne van, [gereblyéző mozdulattal húzhatja ki a partra]". Különösen eredményes a használata, „mikor árad a víz, zavaros. Tiszta vízbe’ is lehet használni íccaka". Áradáskor ladikról is, a partról, kézből is húzgálják: „húzza a bokor alatt kifele, mer’ a zavaros víznél a folyónak a közepe mindig magosabb, a két széle mindig alacsonyabb, középen folyik a testsúlya a víznek, és ű is húzódik mindig a folyástúl ó'dalra, hogy ne fáradjon annyira az úszásával. " Folyóvízi, ladikról a folyás irányában vontatott, a mederfenék közelében tartózkodó halak (márna, kecsege) fogására szolgáló hálóféle volt a márnázó, melynek ismertetéséből a tiszai halászok ődnéjára, hosszúkecéjére lehet következeim (Herman 1887, 324-327; Ecsedi 1934, 193; Szilágyi 1995, 74-81). Informátorom azonban nem ismerte ezeket a közkeletű eszközneveket, s a három kötéllel való „kispanolást” hangsúlyozta, ami nem szokott jellemzője lenni a bonénak: „Van egy léc csinálva, ilyen háromszög [alakú] léc, erre van kötél felülről is, amit a ladikbúi húz, alulról meg kettő ide vezérkötélnek, a léctűi hátrafelé van neki egy háló, az rá van direkt csinálva. Ahun ő húzza, ugye, az egyenesen áll, mert alul lent két kötél tartja a lécét, felül a spictűl megint jön ide, itt a három kötél találkozik középen, innen megy egy nagy kötél fel a csónakra. ” A lécvégek erőteljes súlyozását, a boné másik fontos jellemzőjét viszont (hisz a 27 27 „Padmaly: ahun kimossa alatta, üreget csinál, fölötte fő'd van, és a harcsa azt nagyon szereti, oda bejár alá, akar a csuka meg a ponty is, mindegy, egyformán. " 368