Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
lankodó ismertetésekből talán lehet következtetni rá, hogy olyan, mint amilyen a magyarországi vizeken a 20. század második felére szinte kizárólagossá lett (Szilágyi 1987, 373; Szilágyi 1995, 155-162). Napjaink orvhalász gyakorlatára viszont a dróthálóból készített varsa (5. ábra), a leginkább jellemző: „Mostanába ’ mán csirkedrótbúl csinálják a varsát, hegesztik. Egyszerűbb, nem kell fonni otthon.” Az általam látott példány (melyet középkorú sporthorgász informátorom a vízben talált) 80 cm hosszú, 50 cm átmérőjű, 2x3 cm szemméretű drótszövetből, körbehajtott és egyenes vaspálcákra feszített hengertest, egyik végén fokozatosan szűkülő bebújóval. A megközelítőleg ilyen formájú drótháló varsa csupán vízipatkányvarsaként bukkan fel a magyar néprajzi irodalomban (Szilágyi 1987, 364) - a nagytárkányiak szintén számon tartják ezt a funkcióját. Bár az orvhalászok ma is raknak le drótvarsát, azért nem tartják igazán praktikusnak, mert a „csirkedrót" eléggé drága, s ha a bokor alá letették, „azt mindig mozgatni kellett, nézni, mert mentek horgászni, a horog beleakadt: Áj, varsa, akkor megnézem, mi van benne” - vagyis nemcsak a zsákmány, a drága szerszám sem lehetett biztonságban az avatatlan szemek előtt, s ez komoly hátrányt jelentett. A kétköz - ugyanúgy, mint a Tisza mentén másutt is26 - két ember által kezelhető, kisméretű kerítőháló: a felső szegélyén (felin) úszók, alsó szegélyén (alin) ólomból való vagy alkalmilag ilyen célra használt vascsavar súlyok sorakoztak, két végét egy-egy bothoz (botló) erősítették/kötözték hozzá. Az általam látott példány 9 m hosszú, 3 m széles volt (informátoraim általánosítva 8-10 m hálóhosszt emlegettek), és nem feszült ki a háló két botló és az inak közé, hanem lazára hagyva öblít alkotott. Az emlékezésekből következtetve gyakran használt s kedvelt halászszerszám volt (és maradt meg annak máig mint orvhalászeszköz) a holtág sekélyebb vizében, partközeli sávjában. Rendszeres használói elsősorban a hálóba ütődő hal érzékelésének fontosságát és a hálót vontató két személy összeszokottságát, mozdulataik egybehangoltságát hangsúlyozták, amikor az eredményességről beszéltek: „srégosan ment le, így fogtuk a botlót, húztuk, és megfogtunk egy szemet. Az azt jelenti: ki vót feszítve a háló, oszt' ha ütött benne egy nagyot, akkor megrántotta az ujjúnkat. Akkor az egyik húzta így, a másik meg fonákul, és összezártuk a tetejit az aljával, és a hal nem tudott kirepülni, kimenni." Előnyös, ha a két társ közül az egyik jobb-, a másik balkezes, így egyszerűbb az ellentétes mozgássor gyors elvégzése: „összecsaptuk, lényegébe így az alin - fel in összetekeredik, az alin felöl megy, és ami benne van az öblibe, az a hal megmarad. Na, vannak ezek a gyors halak, az megfordul, de van a csuka: beleszorul a feje... Ha én éreztem az ütést, akkor: emeljek! És akkor engedtem az alját, eltekertük így, az alin felől, össze, ha nyakig ért is a víz. " 26 Összefoglalóan: Herman 1887, 285-286, 802; Szilágyi 1995, 166-168. - Lásd még a viszonylag közeli példákat: Nagy 1971, 34. (Karosa); Balassa 1975, 39. (Bodrogköz); D. Varga 1984, 61; D. Varga 2004, 68-69. (Latorca mente). 367
