Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
A Fe I ső-T i sza-vi d é k hagyományos kisszerszámos halászatának emlékei és mai formái A Kárpát-medence folyóinak és tavainak hagyományos halászatáról a 19. század utolsó évtizedei - Herman Ottó klasszikusként tisztelt halászati monográfiája (Herman 1887) - óta folyamatosan gyűlnek a néprajzi adatok, a 21. század első éveiben egy-egy falu népére jellemző halászati technikát megismerni remélő néprajzi gyűjtőt tehát nem érhetik nagyobb meglepetések: ritkán találkozhat soha le nem frt eszközzel, fogási módszerrel. Ezért csakis az lehet a reális kutatási programja - az adatközlőivel folytatott beszélgetéseket ennek alapján igyekszik megszervezni és irányítani -, hogy a vizsgált faluban mi volt a jellemző az emberi emlékezettel elérhető évtizedekben, és mi maradt meg máig jellemzőnek mindabból, amit a közeli és a távolabbi szomszédságban levő halászóvizekről 30-100 évvel ezelőtt már leírtak az előttünk járó kutatónemzedékek. A „már leírtakból" kiinduló kérdezősködés azután gyakran arról győzi meg, hogy a körülmények kényszere (a halászóvizek megváltozása, a halászati lehetőségek törvényekkel-rendeletekkel való korlátozása) miatt sok olyan eszköz kikopott a mindennapi használatból, melyeknek valamikor meghatározó jelentőségük volt, következésképpen a vizsgált településen is számon tartott munkaeszközöknek kellett lenniük. A megfigyelésre és kikérdezésre alapozó néprajzi leírásnak azonban szigorúan ragaszkodnia kell a konkrétumokhoz: nem bírálhatja fölül informátorai emlékezetét a szakirodalomra alapozott valószínűsítésekkel. Ám arról is meggyőzheti a kérdezősködés, hogy egy-egy ma és a közeli múltban jellemző halászszerszám nyilvánvalóan újfajta anyagból és eszköz-előállító technikával készült, tehát még be nem mutatott „új” eszköznek látszik. De mert formája és funkciója mélyen benne gyökerezik a halászhagyományban, mégsem értelmezhető a szakirodalomból jól ismert, ám a mai halfogók számára esetleg ismeretlen „előzmények" nélkül. Mivel adatgyűjtés közben is a néprajzi szakirodalomból kiindulva, a Felső-Tisza-vidék eléggé ismert halászati gyakorlatának ismert voltára építve fogalmaztam a kérdéseimet, s kaptam vagy megerősítő-kiegészítő magyarázatokat, vagy „soha nem hallottam róla” tartalmú álmélkodást, a leginkább célravezető, ha a gyűjtött anyag bemutatásakor is a „jól ismerthez” viszonyítva összegzem a nagytárkányi halászok/horgászok személyes tapasztalatainak néprajzi tanulságait. A meglábolható vízállások - tavak, áradáskor vízzel megtelő laposok, kubikgödrök - igen népszerű, hisz felettébb egyszerű: a kézzel való halfogást biztonságosabbá tevő eszköze volt végig a Tisza mentén a tapogató. Azaz egy alulfelül nyitott, csonka kúp alakú kas, mellyel a halász leborítani igyekezett a vízben sejtett halat, s miután apró jelek figyelmeztették rá, hogy valóban sikerült halat borítania, felülről belenyúlt a kasba, és kézzel megragadta azt. A Tisza mentén az anyag és a készítési technika alapján többféle altípusát különböztethetjük meg a borítókasoknak - az a altípus, melyet a nagytárkonyiak használ-357