Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

tak, a Tiszántúlon és a Felső-Tisza mentén a leggyakoribb volt.14 E csonka kúp alakú vesszőkasnak a felső peremét egy kemény (de lehetőleg könnyű) fából kialakított, cirka 45x45 cm-es négyszögletes ráma (káva) alkotta, melyet furdanccsal körben kb. öt centiméterként kifurkáltak. Minden furatba 3-3, a tapogató magasságával egyező fűz- vagy vörösgyűrű vesszőt illesztettek (1 m-nél alig hosszabbakat, hisz a kasba belehajolva le kellett érni a fenékre). Hogy a kas erősebb, jobb tartásé legyen, a ráma alatt mintegy 10-15 centi szélesen veszszővel körbefonták, s a közepe táján még egy fonássor került rá, mely utóbbi a közeli múltban nem feltétlenül vesszőből volt, inkább vékony drótot, telefonkábelt használtak. Ezzel a fonással újabb vesszőszálakat toldottak be, hogy a kas alja minél szélesebb, bővebb legyen. Legalul pedig egy drótkarika vagy vaslemezből való ráf tartotta mereven s kör alakban, a vesszővégeket pedig kihegyezték, hogy belefúródjanak az iszapba (1. ábra).

Bár az ilyen tapogatóval kapcsolatos élményelbeszélések jelen idejűek, ma már sokkalta gyakoribb (magam is ilyet láttam) az elvásott első és hátsó kerékpár-, motorkerékpár-abroncsból, hozzáhegesztett vaspálcákból megszerkesztett csonka kúp alakú váz és kerrtésdrót, vagy ennél sűrűbb „csirkedrót" alkotta tapogató. Ezt a szerkezetet a fémipari technológia ismerője könnyebben és gyorsabban el tudja készíteni, és tartósabb is, mint a vízben elnehezedő, és a száradás, majd újra vízben ázás miatt idővel mind törékenyebbé váló vesszőtapogató. Ugyanolyan meggondolások járultak tehát hozzá gyors térhódításához, mint másutt a magyar vizek mentén: az 1960-1970-es években jelent meg az ilyen anyagú és ilyen formájú újmódi tapogató, és ehol sem tudhatni, hogy ki volt a kezdeményezője - egy csapásra népszerűbb lett az orvhalászok körében, mint a hagyományos vesszőtapogató (vő. Szilágyi 1995, 46, 52).

Bármennyire egyszerűnek látszik a tapogatóval való halászat, beszélgetőtársaim (hangsúlyozva, hogy „akkor még” szabadon lehetett használni az arra alkalmas vízen, csak manapság tiltott) mesébe illő kalandként idézgették felettébb eredményes voltát: „Egy vasárnap délután lementem a magyar határra. Ott van három magyar a túló 'dalon, ott ülnek, horgásznak. Hátha az a három magyar elmenne - nem, nem, nem! Eccer átszól az egyik: hát menjen mán befele! Mondom: én ráérek... Vágtam egy piszkafát a tapogatóba, bemegyek a vízbe, harmadik-negyedik borítás - eccer egy nagy dübbenés. Kivettem a 80 dekás sültőt! Segget fordítottam a magyaroknak, hogy ne lássák, mit teszek a tarisznyába. Odébb lököm háromszor, megint, megint egy 80 dekás, kilós süllő. Hát megint csak úgy fordulok a magyarokhoz: ne lássák. Megint kétszer-háromszor odébb tettem, megint borítottam... Akkor mán a magyarok összeszedték magukat, iszkiri - elmentek. Egy félóra múlva mán három taxi, motorbicikli, tapogató, minden jött! Hát én akkor fogtam 15 vagy 18 kiló halat, de gyönyörűeket! Még

14 A tapogatós halászatról és a Nagytárkányban ismert altípusról lásd: Herman 1887, 335; Sztripszky 1904, 240; Ecsedi 1934, 180-185; Nyárády 1938, 172; D. Varga 1989, 64, 94; Szilágyi 1989, 54-60; Szilágyi 1995, 43-59; Bellon 2003, 42-43; D. Varga 2004, 41-44.

358