Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
nyosságszámba ment, aligha lehetne, s ha talán lehetne, nem volna érdemes ezt a jól összehangolt csoportos tevékenységet „titokban" végezni. Hiszen a tárkányi gyalmos halászathoz a benne részt nem vevők, csupán figyelők érdekeltté tétele, a halászszerencse kiszámíthatatlanságának tréfás megkísértése is hozzátartozott! Többen idéztek a valamikori idilli viszonyok jellemzéséül ilyen emléket: „mikor halásztak, azt kérdezték tú'lem: P. bácsi vagy P., mennyit adói ezér’ a húzásér’? És akkor én azt mondtam: 100 koronát vagy egy liter pálinkát, és akkor az a húzás az enyém vét. Élvezet vét vetek lenni!” Elemi halfogó ismeretek továbbélése, újraalkalmazása A halfogás élelemtermelő foglalkozássá válásának legkezdetéről a vizeket és a bennük élő halakat eltökélten fürkésző, de halászeszköz nélküli vagy csupán alkalmi eszközökkel - husánggal, kihegyezett bottal - felszerelkezett őskori ember képe ködük fel. Aki már sok mindent tudott a leggyakoribb halfajok és a halakat nevelő vizek természetéről, azt is tudta tehát, hogy ha célszerűen használja a kezét s a kézbe kapott husángot, meg tudja ragadni, mozdulatlanná dermesztheti a síkos testű, a saját közegében igencsak virgonc halat. Bár a halászat több évezredes története a mind rafináltabb szerkezetű, mind nagyobb haltömeg kifogására alkalmas speciális halászeszközök kifundálásának és továbbfejlesztésének története, ez a folyamatos újítókészség a kezdet kezdetének tudáskészletét korántsem érvénytelenítette: a néprajzi gyűjtések tanúsága szerint jelen volt a 20. században is, s újra meg újra hozzáigazodott a változó viszonyokhoz.9 És jelen van napjainkban is a beláthatatlanul hatalmas emberi tudáshalmaz legmélyén, mint bármikor felhasználható, megfelelő alkalom adódván célszerűen fel is használt „ősi” ismeretelem - elemi ismeret. Aki persze arról beszélt a néprajzi gyűjtőnek, hogy eszköz nélkül vagy alkalmi eszközökkel is tudott halat fogni, nem tartotta számon a „régiektől” hallott, esetleg személyesen is kipróbált módszer „ősi" eredetét: a hosszú gyakorlatban tökéletessé csiszolódott személyes ügyességet és a halak alaposan megfigyelt tulajdonságaihoz való alkalmazkodást emlegették az így halászkodók eredményességének feltételeként. Azok a horgászok és alkalmi halfogók is jól tudják, akik csupán láttak ilyen módon halászokat, hogy aki kézzel akarja megfogni a halat, finoman, lassan kell közelednie hozzá, mintha simogatná, majd gyors mozdulattal a kopoltyújánál kell megragadni: „két ujjal megfogta, akkor mán kiveszi, és kihajítja a partraj...] mikor mán ott megszorította, felemeli, akkor mán nem tud elmenni”. És tudják azt is, hogy akkor igazán eredményes a kézzel való halfogás, ha sikerül rábukkanni a halfészekre, amely „bokrok aljánál, bedőlt fáknál meg ilyesminél szokott lenni, pláne mán ősz környékén”. A ponty szeptember táján már vackol lefele: 9 A kézzel való halfogásról összefoglalóan: Szilágyi 1981. 353
