Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
„ kezd fészkelni. Kijelöl magának olyan kemény gödör félét, hogy bele tudjon feküdni [...] Vagy ilyen vízi patkánygödör: azt a pontyok kinyalják, odamennek télire. Telieszik magukat, hogy zsírtartalom legyen nekik, hogy ne fagyjanak meg. Belefeküsznek, télen azok nem csinálnak semmit, csak ott feküsznek. ” Aki így halászik, nem törődik az ősz felé már lehűlt vízzel: belemerülve a part közeli vízbe, kitapogatja a halfészket, s „ha ráakad olyan gödörre, van benne 15 vagy 10 vagy 8, lehet, hogy több ponty is, olyan kilósak, másfél kilósak, nagyobbak is”: egyenként meg lehet őket fogni. A meg nem fogott, de megzavart hal persze kimenekül a fészekből, de „bizonyos idő' múltán, félóra vagy óra múlva úgyis viszszamegy. Ki kell várni, az visszamegy arra a helyre. ” Szintén kedvező alkalmat teremtett, ha a Tisza áradása után a töltés melletti kubikokban, a bányákban pocsolyaszerű, nyárra mindinkább kiszáradó víz benne hal maradt. Ha a sarat, az iszapot taposással felkavarták, a felszínen vergődő halakat könnyen meg lehetett fogni, a partra dobálni. Ezt a szórakozással, azaz fürdéssel egybekapcsolható lehetőséget főleg a suhanc gyerekek használták ki: egy-egy főzetnyi halat rendszerint hazavittek. A halászforma ember inkább a tehénpásztort kérte meg: hajtsa keresztül a teheneket a pocsolyán, hogy az iszapban vergődő süllőket összeszedhesse. Aki rendszeresen fogta puszta kézzel a halat (tudván persze, hogy ez a módszer is orvhalászatnak minősülne) az évek során megszerzett személyes tapasztalatot, a hosszú praxist tartja a legfontosabbnak: „én észreveszem a lábommal, ha megyek a vízbe: sár van, én mán tudom, hogy közel fészek van. Kezdem keresni lábbal, megérzem a szélit, mostan beleteszem a lábom, hát a potyká mán úgy jár a lábom körül. No most akkor lassan megindulok lenyúlni, egyet megfogok, felemelem és kiveszem - és így ki lehet venni az isten tudja hányat. Van úgy, hogy 30-40, még több is... És akkor bele a tarisznyába, vagy ha nincs ott más, közel van a part, akkor kidobálja vagy kiviszi az ember. " Az ilyen halfészket azután megjelöli magának a halász, de nem a vízben, mert arra más is felfigyelne, hanem kinn a parton: „letesz egy kis botot, beleszúr a fődbe, vagy száraz gallyat vagy kődarabot, hogy ne tudják az minek van ott. ” A maga halfogó tapasztalatairól, a hosszas víz alatt tartózkodást feltételező módszer tökéletessé fejlesztéséről középkorú beszélgetőtársam így számolt be: „vagyunk itt vagy négyen, nekem mondtak egy csúfnevet, az rajtam is maradt: gyöngyhalász [...] lebújtam a víz alá, a fa alá, megtámasztottam a fejemet, és szedtem ki a halat. [...] Feljövök és kilököm a partra [...] 34-et löktem ki egy fészekből, potykát. Veszek levegőt, lemerülök, elég sokáig birom a víz alatt, vöt úgy, hogy a feleségem nézett, hogy hol vagyok. Van itt egy tanár, az is megmondja, szemtanú, leült így az ücsköre kint a parton és nézett. A tarisznyát felakasztottam a fára, tudtam százszázalékosan, hogy ott a fészek, lebújtam, ő ott várt, hogy minek bújok én oda be a bokorba, a fa alá. Lebújtam. Feljöttem, egy vöt így a számba, nem nagy vöt, egy potykácska, meg két süllő a kezembe. Leült: ha ezt valaki mondja... nem létezik... még ilyet nem láttam! Beletettem... Tanár úr, még várjon, még megyek vissza le!” A hal megragadásának mozzanatáról így beszélt: „Három ujjal, elkapni a kopoltyúnál [mutatja: a hüvelyujjával és közép-354
