Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai

közi falvak között határozott különbségek voltak még a 20. század során is, jól­lehet az első világháború után mindenütt fejlődésnek indult a gazdálkodás ezen ága. A termőterületek mérete összefüggött a termesztés technikájának színvo­nalával, változásával, a nagyobb termőhelyeken századunkban már dinnyéseket alkalmaztak. A dinnye Nagytárkányban is a homokos térszínek, különösen a homokhátak partosabb részeinek hasznosítására szolgált - a lábba inkább tököt vetettek -, de a művelése sajátosan kötött rendbe illeszkedett. A dinnye alá ugyanis trá­gyázni kellett, ezért helyét évente változtatták, utána pedig akár 5-6 évig is ga­bonát (rozs) vetettek újabb talajjavítás nélkül. Ez szülte azt a gyakorlatot, hogy kisebb dinnyeföldet azok is kaphattak a gazdáktól, akiknek nem volt földjük, vagy megfelelő dinnyeföldjük: megtrágyázták és egy évig művelték a dinnyét, majd „visszaadták” a területet a gazdájának. A Bodrogközben a második világháború után egymás mellett élt a dinnye mag­ról való vetésének és palántázásának gyakorlata. A nagytárkányiak nem palán­­táztak. „Itt senki nem palántázta a dinnyét régen. Kiárkolták a helyét, tettek be­le egy fél veder magföldet, belelöktek két-két szem magot, egy-másfél méter tá­volságra. Mikor kikelt, általában három alkalommal kapálták. Volt, aki leszedte az oldalhajtásokat, mások meg szerették, ha indás volt. Főleg görögdinnye ter­mett, a sárgadinnye kevés volt. Fajtákat nemigen ismertek. Nagy, gömbölyű diny­­nye volt itt, apró magvakkal. Olyan nagyok voltak, hogy három nem ment bele egy furikba. Voltak csíkos, hosszabb forma dinnyék is. De inkább a fekete héjút ter­melték.”16 Emlékeznek az idősebbek a Bodrogközben korábban szívesen művelt kaszadinnye termesztésére is. „Voltak csíkosok, ami magyarban is van, de a leg­több a korán termő, vékony fekete hajú dinnye volt. Volt hosszú kaszadinnye is. Régen nem adták el, mindenki magának termelte a dinnyét. Magról vetették, nem palántázták. A gyepkockázás az 1980-es években jött be: a legelőn vágtuk ki. Abban 2 héttel hamarabb termett a dinnye. Korábban magunk szedtük meg a magot is. Hajó idő volt, akkor kicsiráztattuk a magot, úgy vetettük el. Szilon ha­risnyákba tettük, meglocsoltuk, és betettük a párna alá, ott csíráztattuk. 2 nap alatt már kicsit csírázott. De vigyázni kellett, hogy jó időben és jó földbe kerüljön a csíra, mert különben tönkre ment az egész termés. Május 20-ig elvetették a dinnyét. De fagyosszentek után volt a legjobb. A fészket istállótrágyával csináltuk meg: kis gödröt csináltunk, bele a trágya, rá egy kis homok, arra a mag, és be­takarták. A trágyának nem volt szabad érni a növény tövét. Meg érett trágya kel­lett hozzá, nem friss. 3-4 szemet tettünk egy fészekbe. A dinnyét minden eső után meg kellett kapálni, főleg a homokon. Mikor 3-4 levelében volt, akkor csak 2 szálat hagytak. Mikor jól megfutott, akkor az indát leföldelték, hogy a szél ne forgassa fel - ezeken a helyeken általában újra letövedzett. Volt, hogy visszacsíp­tük a hajtást, és a megerősödött oldalhajtás hozta a termést. A tövek között kel­lett 1-1 métert hagyni. Sorolóval jelölték be a tövek helyét.”17 16 Gönczi Béla (1930) 17 Rinkács István (1928) 304

Next

/
Oldalképek
Tartalom