Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Takács Péter: Nagytárkány 1770 - 1848 között
jein annyi fű és széna termett, hogy a faluban bárki korlátozás nélkül tarthatott állatot: ökröt, lovat, tehenet, borjút, tinó-binót, sertést, birkát s kecskét is. A Tisza jó és bőséges itatóvizet biztosított. A bőséges, „jó füvet termő” legelő, a „jó rendtartás" mellett kétszer is kaszálható rét a szarvasmarha-, a ló- és a juhtartást tette lehetővé, a sertések tartását segítették az árterületi mocsarak, dagonyázásra alkalmas pocsolyás rétek, a sertések és juhok hizlalására ott voltak az ártéri tölgyfaerdők bőséges makktermésükkel. A szántó- (búza, rozs, árpa, zab), de főleg a kertművelésből (gyümölcs, zöldség, dohány, kender, len, káposzta) pénzelhetett Nagytárkány lakossága, ha kedve és szorgalma ezt megengedte. Ezek azonban csak krajcáros bevételek voltak. Forintokra az állatok értékesítéséből tehettek szert a lakosok. Pénzszerzési alkalmuk és lehetőségük a nagytárkányiaknak a korabeli Magyarországon (1772-1850 között) kiválónak mondható. Több vásáros város és mezőváros közelében éltek. Válogathattak, mikor melyikre és mit visznek eladni. Ungvár és Sátoraljaújhely három-három magyar mérföldre volt tőlük, ahol bármikor és bármilyen mennyiségben értékesíthették a szántóföldi termékeket, a gyümölcsöt, a dohányt és zöldségféléket. Kisvárda és Lelesz egy-másfél mérföldnyire lévén tőlük, e két helyre szarvasmarháikat, lovaikat vihették eladni, s itt vásárolhattak nevelésre csikót, borjút, ha kedvük és pénzük volt hozzá. Zemplén és Királyhelmec a sertésvásárairól volt híres évszázadokon keresztül. Ide a mocsarakban, dagonyás réteken - csigákon, gyökereken, egyéb vízi állatokon - nevelkedett, a szabad makkoltatású erdőkben meghizlalt sertéseiket hajthatták fel, s malacokat vásárolhattak tartásra, hizlalásra. A dohánnyal Egerig, Pestig, Munkácsig, Beregszászig, Máramaros sóbányáiig szekerezhettek, gyalogolhattak, hogy nagyobb haszonnal adhassanak túl rajta. A rendiség korában, a jobbágyfelszabadításig, a szabad rendelkezésű, telekkönyvezett birtokjogi megteremtéséig a közös használatú határrészek, legelők, gazos, bokros részek, árterületek csak szorgalmat, találékonyságot, vállalkozó kedvet kívántak. A nagytárkányiak éltek is ezzel. Szegénynek e korban nem volt mondható a falu. Építkezni fa, nád, sár volt bőven, csak erő kellett vágásához, faragásához, s némi hagyományos úton is elsajátítható ismeret. A rokonok, az utca lakói, a falu emberei összefogva, kalákában mindenki számára biztosítani tudták a lakást, a szükséges istállókat, raktározásra alkalmas épületeket. Ha szorgalmuk és egészségük volt, a legszegényebb emberek is megkapaszkodhattak, s emelkedhettek Nagytárkányban. Tizenöt-tizenhat éves koruktól zsákmányolhatták a határt. Nádat, gyékényt, kákát, szőlőkötöző sást, vesszőt vághattak szabadon s azt jó pénzért értékesíthették a Hegyalján. Halászhattak, csíkászhattak, rákot, teknősbékát foghattak. Ősszel, télen, s böjtidőben ezek iránt nagy volt a kereslet a Hegyalján és a görög katolikusok, valamint az ortodox görögkeletiek által tömegesen látogatott ungvári piacokon. Vadat inkább már csak saját maguk számára, azt is vadorzással vagy úri vadászatokon hajtőként szerezhettek. 137
