Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Takács Péter: Nagytárkány 1770 - 1848 között

Pénzt napszámmunkáért is kaptak. Nagytárkányban sódepositórium, sóraktár volt. Tutajosok hordták ide a kősót a máramarosi sóbányákból. Szekeresek az őrölt, hordós sót Sóvárról, ahová töméntelen mennyiségű kősót kellett felfuvarozni. A forgalom érzékeltetésére idézzük meg Piller Mártont, a peklini uradalom fiskálisát, aki már 1763-ban úgy tervezte, hogy a nagytárkányi sóházból évente 4860 bécsi mázsa (1 bécsi mázsa kb. 52 kg) sót kell finomításra, őrlésre Sóvárra fuvarozni.18 A több éves gyakorlat szerint egy parasztszekérre tíz bécsi mázsa volt terhelhető, s a legerősebb négyökrös fogat is - vasráfos kerekekkel - csak 15 bécsi mázsát rakodhatott egyszerre. Ahhoz, hogy a kívánt mennyiségű só párlás, tisztítás és őrlés céljából megérkezzen Sóvárra, a parasztszekerekből 486-ot kellett megrakni kősóval. Ha minden szekér elé négy ökröt fogtak, s vasráfos, nagy teherbírású volt, akkor 324 szekér elvihette a kívánt mennyiségű sót esztendőnként. De nemcsak Sóvárra szállítottak Nagytárkányból sót. Vittek Debrecenbe, árulták az itt vásárolt sót Szabolcs vármegye nagyobbik felében, s alsó Zemplénben. Az innen induló fuvarosok, sószállítók, haszonnal kupeckedők rendszeresen látogatták Nagytárkányt. De nemcsak szekeresek. Az innen tovább szállítandó sót tutajosok hozták Máramarosból. Évenként több száz tutaj kötött ki a Tisza-parton, amelyikről a piramisszerűen elrendezett sókockákat a raktárba kellett hordani. A tutajt meg olcsón eladta tulajdonosa. Legtöbb esetben lécet, zsindelyt, deszkát is hozott magával, gyarapítva azzal is bevételét. A nagytárkányiak maguknak, vagy azért, hogy haszonnal tovább adjanak rajta, megvették, s vitték a Hegyaljára vagy Kisvárdára.19

Vallották is a lakosok 1772-ben, hogy „darabos sót Sóvárra vihetne, onnan Terebesre - ki útjokban van - hordós sót hozhatna" aki akar, s akinek arra alkalmas vasalt szekere és ökrei vannak. Munkát, pénzkereseti lehetőséget a gyalogosok is találtak, ha szorgalmuk, erejük és egészségük megengedte. A tutajon leúsztatott sót a raktárakba kellett szállítani. Mikor Sóvárra akarták szekerezni, a szekerekre fel kellett azt rakni. A sóraktárhoz alkalomszerűen fát, nádat vágni, követ szállítani, egyéb munkát elvégezni... Mindig akadt munka, amiről szerényen úgy vallottak a tárkányiak, hogy „néha-néha előadják magokat alkalmatosságok hol sóház mellett, hol más egyéb munkájúk által pénz keresésére.’’20

Külön is meg kell említenünk azt, hogy Nagytárkány azon ritka települések egyike, amelyekben az asszonyoknak és lányoknak a fonáson és szövésen, „gyékény-csináláson’’ kívül más pénzkereseti lehetőségük is adódott. A sóházhoz Máramarosból sót tutajozók, innen a kősót étkezési sóvá párló és őrlő Sóvárra szekerezők étkeztetése szolid bevételi forrás volt, amit a paraszti vallomások sem hagyhattak szó nélkül: „egyebet pedig, úgymint kenyeret, szalonnát, s egyebet is miek volna otthon is kormányosoknak eladhatják” - vallották 1772-ben.

18 OL. UC. 122:30 (a)/1763.

19 UC 182:14/1791. márc. 14.

20 Takács-Udvari III, 165. p.

138