Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000 - Lokális és regionális monográfiák 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
Lakosságcsere a Galántai járásban
érzelmi hangulat tanúi lehetünk, egyrészt azért, mert a csehországi határvidéken végzendő munkálatokra elsősorban magyarokat visznek, másrészt tudomást szereztek arról is, hogy készülőben vannak a Magyarországra áttelepítendők újabb névsorai. Rendbontásra és erőszakra még nem került sor.97 A már idézett 1946. december 31-én kelt jelentésből azt is megtudhatjuk, hogy a járásban a politikai helyzet jó és békés, csak a nádszegi Erdélyi fivéreket - Ignácot, Istvánt és Ferencet - jelentették fel a járási népbíróságon mint az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársaság ellenségeit. A helyzet ismétlődik Taksony esetében is.98 Ugyanebben a jelentésben olvashatjuk, hogy „a járásban a helyzet a nemzetiségi viszonyok területén egészében megfelelő és békés. A járás magyar ajkú lakossága továbbra is lojális a köztársasághoz annak ellenére, hogy feszült idegállapotban várják a kitelepítést. Akik tudomást szereztek arról, hogy a kitelepítési listán szerepelnek, kevésbé szorgalmasan végzik a tavaszi munkákat, hiszen minden nap várják a kitelepítést. A repatriált, idetelepített szlovákok pedig nem szívesen kapcsolódnak be a mezőgazdasági munkálatokba egyrészt azért, mert nem mindnyájan értenek a földműveléshez, másrészt a Magyarországon járt toborzóktól olyan ígéretet kaptak, hogy »nem kell dolgozniuk, mert majd az itt maradt magyarok dolgoznak rájuk«.”99 Az 1947. április 19-én kelt jelentés arról számol be, hogy Taksonyban Seleši Pavol, a galántai helyőrség kiskatonája kénytelen volt puskájával a levegőbe lőni, mert a kitelepítendő magyarok a teherautókra, amely őket a galántai vasútállomásra akarta szállítani, nemcsak tűzifát, hanem frissen kivágott fát is fel szándékoztak rakni, s ez ellentétes a lakosságcsere-egyezmény idevágó határozataival, így az törvényellenes. Több esetben is ehhez hasonló törvényszegésre került sor a zöldtakarmány begyűjtésével és rakodásával kapcsolatban. A kitelepítésre jelölt magyaroknak a zöldtakarmányt szintén itt kellett hagyniuk, hogy az óhazába, tehát a járás területére visszatért szlovákok tudjanak mit etetni az állatállományukkal, amelyet az egyezmény értelmében magukkal hozhattak.100 A jelentésekből tudomást szerezhetünk ún. politikai színezetű közbelépésekről a csehszlovák hatóságok részéről. Ilyen esetről számol be az 1947. április 29-én írt jelentés: „A szlovák hivatalos szerveknek három ízben is fel kellett lépniük, mert az alsó-, a felsőszeli és a rétéi kitelepülendők az autókaravánjaikat magyar nemzeti színű zászlókkal díszítették.” Ugyanebben a jelentésben olvashatjuk, hogy a Telepítési Hivatal munkájában mutatkozó szervezetlenségek, hiányosságok miatt Diószegen 34 szlovák repatriáns családnak nem jutott családi ház, mert a magyarokat még nem telepítették át Magyarországra. A kínos helyzetet feloldandó a Telepítési Hivatal elrendelte, hogy Diószegen 34 fehér lappal rendelkező, azaz kitelepítésre jelölt magyar családot össze kell költöztetni az itt élő rokonaikkal, vagy akár a szabad ég alá, hogy a 34 szlovák család lakóházhoz jusson.101 A magyarok áttelepítését, illetve a szlovákoknak az óhazába telepítését tanulmányozandó a csehszlovák Külügyminisztérium 1947. május 17-én új-zélan-78
