L. Juhász Ilona: Rudna. I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században - Lokális és regionális monográfiák 2. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
2. A halállal kapcsolatos hiedelmek és szokások
Regel, ahogy keltem munkába, mondtam is neki, hogy joj, nekem úgy nem akarózik meni munkába. Mondom, én még soha nem vótam így, valahogy nem érzem jól magam. Hát ő még nevetet rajta, hát aszongya, üzeny be munkába, hogy szabadságot kérsz, oszt maragy ithon, hisz menyien úgy csinaják, akiknek nem akarózik munkába meni. No, oszt mink elmentünk munkába, oszt fél nyóckor már üzentek, hogy rögtön menyünk be a kórházba, mer az uramat beviték, mer roszul let. Mire beértünk, már meghalt. 2.1.3. Álom Azt tartják, ha valaki rosszat álmodik (pl. dőlnek a falak, süllyed valamibe, mert húzza valami erő lefelé stb.) akkor rövidesen valami baj történik a családban. Egyik idősebb, református magyar adatközlőmnek a násza halála előtt volt furcsa álma: Amikor a nászom meghalt, olyat álmotam, hogy a házunk dőlt. Dőltek a falak. Montam: Istenem valami baj lesz. Úgy is volt. Megvolt a baj. Nem mondom, hogy három napon belül, de rövidesen megtörtént a baj, mer ő roszul let, leeset, beviték a kórházba, oszt utána későb meghalt. Gyakran előfordul, hogy valaki megálmodja saját halálát is. Egyik római katolikus, magyar adatközlőm története azért is érdekes, mivel az illető, aki megálmodta halálát, nem mert másnap elmenni otthonról, nehogy' bekövetkezzen a halál. Abban reménykedett, ha otthon marad, elkerülheti: Azt beszélték it régen, hogy álmota az ember, hogy ő meg fog halni. Ezt az apósom emlegete. Hát hogy ő nem megy a munkába, mer hogy ő meg fog halni. Hát nem ment munkába, hát ahogy másnap feküt az ágyba, ráeset a nagy szentkép, oszt agyonüte. Ezt emlegeték, még Váraján is beszélték, ot is halotam. Adatközlőim túlnyomó többsége úgy tudja, tilos elmondani, ha az ember megálmodja valakinek a halálát. A hiedelem szerint a megálmodott halál ugyanis főleg akkor következik be, ha azt továbbmondják. Fordított esetről is hallottak, vagyis nem az hal meg, aki saját halálát álmodja meg, hanem egy másik személy a családból. Ezt példázza a következő, egy evangélikus magyar adatközlő története, amelyet az elhunyt anyósa mesélt el: Mielőt a vöm meghalt, álmodot. Két hétel a halála élőt mesélte el nekünk. Jöt munkából, ebédelt, estefele vót úgy hatóra tájba. Ahogy jólakot, végigfeküt a rekaméron, ... [a feleség- L.J.I. megj.] ot ült melete, oszt monta, hogy mondanék valamit. De oszt ő azt monta is vóna, meg nem is. Azt mongya: én álmotam. Gondolkozót, hogy mesélje-e vagy nem, mert azt is halota, hogy nem szabad elbeszélni. Mink is halotuk oszt utána már, hogy talán nem kelet vóna elmondani, de ki tugya, nem-e történt vóna meg mégis. No, oszt én is megáltam, oszt halgatam, mert... nem hagyot neki békét. Oszt ő monta is vóna, meg nem is, de oszt elkezte. Ere még most is emlékszek. Azt monta: tudod, én azt álmotam, hogy én meghaltam és te özvegy maratal. Oszt .. kérdezte, hogy hogy? Oszt monta, 38
