L. Juhász Ilona: Rudna. I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században - Lokális és regionális monográfiák 2. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
3. Temetkezési egyletek
ban nem vonok le elhamarkodott következtetéseket. Bizonyára az is szerepet játszott döntésükben, hogy látták, a fontosabb, vagy vezető tisztséget betöltő emberek milyen temetést választottak hozzátartozójuknak, illetve hozzátartozóik nekik. Iparvidékről lévén szó, a kommunista mozgalom is sokkal erősebb volt ezen a vidéken. A községben sohasem volt plébánia, helyben lakó papja sem volt sohasem a falunak, s a református templom leégése után csupán a század elején, 1913-ban építették fel új templomukat, a többi felekezetnek viszont ekkor sem volt, az evangélikusok is csupán 1930-ban szentelték fel első templomukat, s a katolikusoknak a mai napig sincs. A templomba járók száma nem csupán a kommunista rendszerben volt alacsony, hanem még ma is, csupán a reformátusoknál tapasztalhatunk gyengén emelkedő tendenciát. Feltételezem, hogy az előbb említett valamennyi tényező együttesen eredményezhette, de hogy melyik volt a meghatározóbb, számomra továbbra is nyitott kérdés marad. Ennek eldöntésére egy alapos mentalitáskutatásra lenne szükség. Az viszont tény, hogy a PÜT létezése és a polgári temetések a falu lakosai életének szerves részévé váltak. A község vonatkozásában nincs tudomásom olyan extrém esetekről, hogy valamelyik közeli hozzátartozó, aki aktív tagja volt Szlovákia Kommunista Pártjának, és valamilyen vezető tisztséget is betöltött, esetleg amiatt nem ment volna el családtagja temetésére, mert annak egyházi temetése volt. Ilyen esetekről ugyanis az 1989-et megelőző időszakban gyakran lehetett hallani (pl. a nyolcvanas években az egyik járási múzeum igazgatója nem mert elmenni édesanyja temetésére, mert annak egyházi temetése volt). A rudnai polgári temetéseken a búcsúztatót többnyire a Rozsnyóról kirendelt személyek mondták, akikkel általában szavaló is jött. Ha nem, akkor a községből szavalt valaki a temetésen. Magyar nyelven leggyakrabban Balogh Gyula, a Rozsnyói Városi Nemzeti Bizottság tisztségviselője - eredeti foglalkozása szerint pedagógus - tartotta a búcsúztatókat, aki egyébként a Csemadok Rozsnyói Járási Bizottságának elnöki tisztjét is betöltötte. Volt rá példa, hogy a búcsúztatót két nyelven tartotta (ilyen volt pl. id. Gotthardt László temetése, aki ugyan magyar volt, de özvegye szlovák, így a rokonság egy része nem értett magyarul). Szlovák nyelven egyébként leggyakrabban Koleszár László búcsúztatta az elhunytat, de Štefan Gerža is temetet szlovákul. Balogh Gyula beszédeivel elégedettek voltak a faluban, s a Fecskemadár női éneklőcsoport egykori megalakítja (elhunyt 1980-ban), a nagyon aktív közéleti tevékenységet kifejtő Kerekes Jánosné, szül. Hollá Jozefina (akit Zsófika néniként emlegettek a faluban) még életében meghagyta, hogy ha valamikor meghal, akkor Balogh Gyula mondja a beszédet a temetésén. A Fecskemadár éneklő csoport egyik tagja a következőképpen emlékszik erre: Azt monta ecer, hogy ha én ecer meghalok, engemet csak Balogh úr temesen el, mer ha nem, kirúgom a koporsó végit. Oszt Balog épen nem tuta őt temetni, mer beteg vót akor talán épen. Úgyhogy Ardóról, vagy Pelsőcről, vagy hónán gyüt valaki, oszt az temete ötét. A szavaló is onan gyöt akor (...) Most már csak Balogh jár 187
