L. Juhász Ilona: Rudna. I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században - Lokális és regionális monográfiák 2. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
2. A halállal kapcsolatos hiedelmek és szokások
Amikor rudnai nagymama meghalt, a hátsó konyhába feküdöt. Regei tanálták őt meghalva. Délelőt vót, már mindenki elment, én maratam csak magam othon, oszt mostam végig a folyosót, anyuék elmentek Rozsnyóra intézkedni, oszt ahogy ot a komoránál mostam a lépcsőt, egy nagy sóhajtást halotam, a nagymamát, ahogy nagymama mindig szokot sóhajtozni. Oszt akor én úgy megijetem, hogy eldobtam a rongyot, oszt elszalatam. Oszt amikor hazagyötek anyuék, én mingyár montam nekik, hát azt monták, hogy azér vót, mer féltem. Pedig nem féltem. Akor tizenegy éves vótam, nem féltem tőle, de én azt a nagy sóhajtást rendesen halotam. Azt én soha nem felejtem el, mer én azt rendesen halotam. Ugyanúgy sóhajtot, mind szokot, csak akor sokai erőseben halotam, mind azelőt. Amikor az uram meghalt, álmotam vele én is, meg a lányom ... is. Ő ugyanakor álmodot vele, amikor én. Ara ébretem, hogy azt kiabája, hogy “Apu, ne!". Mer azt álmota, hogy az apja el akar engem vini magával, gyöt értem. Oszt montam neki, hogy én is ara ébretem fel, hogy apátok el akar vini. No, mondom kíváncsi vagyok, hogy fogok-e még vele álmodni. No oszt másnap, megint álmotam, de ő már nem. Oszt kérdezte, hogy anyu, mit álmodot? Mondom álmotam, de nem azt, hogy elvit hanem azt monta, hogy valamedig még ithagylak. Oszt azóta ilyeneket nem álmotam. ❖ Az akor vót, amikor... nagymama meghalt [1964-ben - L.J.I. megj.], utána, akor minket még nem engetek haza Mindszentre, csak akinek a legközelebi hozátartozója vót. Ugye nagymamám nem számítót a legkölelebi hozátartozónak. Hétköznap vót mindszent, nem vót úgy mind most, hogy álamünep, mindenki haza tudót meni. Mink nem tutunk hazajöni, oszt akor este történt az az eset. Tőben laktunk az internáton [.= kollégiumban], 10 ágyas szoba vót. Az ablak is mindig nyitva szokot leni, még télbe is. Oszt én fekütem az ágyon, oszt akor az ablakon kopogás . Oszt akor olyan hideg lehelet, olyan hideg szél is fújt be az ablakon. Ez se vót gyanús. Mer ugye novemberbe hideg szél fúj. Oszt két könyökre feltámaszkotam és töbet se a szemem kinyitni, se megszólalni nem tutam, olyan retentő nagy nyomást éreztem. Ez háromszor ismétlődőt, ez a nyomás, de meg se tutam szólalni, egyszerűen lebénultam, oszt gyorsan befekütem az ágyba, őzt a paplant a fejemre húztam. Oszt mintha valaki megsimogatot vóna a paplanon keresztül, érdekes érzés vót, ez olyan másféle simogatás vót, olyan életelen, meg se lehet magyarázni, hogy milyen. Olyan kemény vót, úgy szinte patogot azon a paplanon. És akor én csak fekütem lélegzetviszafojtva. Mikor ez elmúlt, olyan susogást lehetet halani. Oszt akor elkaptam a koléganőmnek a kezét, oszt montam, hogy Gita, Gita, vstávaj! [ = Gita, Gita, ébredj!] Oszt őis monta: kto tu chodí? Dakto tahá paplón, počúvaj, dakto tu šušoce“ [= Ki járkál itt? Valaki húzza a paplant, hallgasd, valaki susog]. Oszt montam neki, hogy “Ticho buď, ticho buď." [ = Maradj csendben, maradj csendben!] Oszt nem tudom, hogy ez milyen ideig tartót ez az egész, mer igen meg vótunk rémülve, mink regeiig úgy alutunk, hogy fogtuk egymás kezét. Oszt kérdezte a barátnőm, hogy “Kto tu bol, kto tu chodil? Niekto tu bol v nejakom dlhom župane, alebo čo, také dlhé šaty mal" [ = Ki volt itt, ki járkált itt? Valaki itt volt valamilyen hosszú köpenyben, vagy miben, olyan hosszú ruhája volt]. Oszt én montam neki, hogy “Ty, to bola stará mama" [ = Te, a nagymamám volt az], “Stará mama, odkiat to vies?[ = Nagymamád, miből gondolod?] - kérdezte. 167
