Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Sz. Tóth Judit: A jeles napok szokásai
meghalt még ötvennyolcba. Hát az olyannak hogyne lehetett véna mit mondani. Negyvenévesen itt maradtam özvegyen. ” A sirató már nem élő szokás a faluban, de a hozzátartozók lelkiállapotától függően bármikor előfordulhat.12 Mindig volt olyan, aki félt a halottól. Mondták neki az öregek, hogy húzza meg a halott lába ujját, akkor nem fog félni. Az emlékezet megőrzött archaikusabb eljárást is ezzel kapcsolatban. .Akkor azt mondták, hogy ilyen koponyadarabot... Vöt olyan, akinek vöt, és azt kellett megreszelni, oszt nem tudom, hogy tejbe vagy mibe, aztat kellett megitatni vele. A féléstül. "Állapotos asszony nem nézhette meg a halottat, nehogy baja legyen születendő gyermekének. A halál estéjén volt a virrasztó. A virrasztóba hívogatták a rokonokat, de mindenki más is elment, ha úgy érzett. Régen a pap is elment, ma már nem. A férfiak voltak benn a szobában a halott mellett, az asszonyok kívül. A háziak legfeljebb egy kis bort kínáltak, evés nem volt. A virrasztónak mindig meghatározott ideje volt, hat-hét órakor kezdték, és kilenc órakor egyszerre fejezték be. A kántor vezetésével énekeltek, diktálás után. A virrasztóbeli diktálás a nyolcvanas években szűnt meg. A halálesetről évtizedek óta a hangszóróból értesül a lakosság: beolvassák az elhunyt nevét, a virrasztás és a temetés időpontját, és mindenki tudja a kötelességét, külön hívogatás nincs. Hat éve épült a halottasház, azóta ott van a virrasztó, továbbra is héttől kilenc óráig, de ide a lelkész már nem jön el. A ravatalozó tágas, fűthető, harmóniummal fölszerelt barátságos helyiség, inkább imateremnek mondható. Maguk az egyháztagok tették ilyenné, emiatt semmilyen ellenérzés nem volt a ravatalozó megnyitásával, a háztól temetés megszüntetésével szemben. A családtagok nem aludtak otthon a halottas háznál, vagy ott tartózkodtak, de nem feküdtek le. A halott mellett egész éjjel égett a lámpa. Ha napközben halt meg valaki, másnap délután temették. A koporsót, szemfedőt e században mindig Királyhelmecen vették. Amikor meghozták a koporsót, harangoztak a koporsótételre, összegyülekezett a rokonság. A két hosszúkendőt fogva emelték be a halottat a gyolcslepedővel együtt a koporsóba,13 de a kendőket kihúzták s eltették. A szemfedőt- az emlékezők szerint ollóval, nem pedig hasítva - kivágták az arcnál és a kéznél keresztben, s a fejtől a kezéig hosszában. A textíliát behajtották úgy, hogy a nyílás lefelé szűkült, követte a koporsó vonalát. A szokás okát nem tudják, csak hogy muszáj kivágni. Az utóbbi években, mióta nem háztól temetnek, elmaradt ez szokás. A fejfát helybeli mesterember, ács faragta. Rendszerint mindenkinek volt száraz fája otthon, vagy a pincék sorjába vágtak ki akácfát, s abból készíttették el. A halottal együtt vitték ki a temetőbe. A falunak mindig ez az egy temetője volt. A kialakított temetői rend alapján „sorba" temetnek, de a tények azt mutatják, hogy a családtagokat sorban, vagy egymás mögött a következő sorban, de egymás mellé temették és temetik. 12 A Magyar Népzene Tára. 5. Siratók. Bp., 1966 kötete a közeli, de a határon innen lévő öt bodrogközi faluból közöl siratókat. Meglátásunk szerint Kisgéresen még gyűjthető lenne. ’3 A szokást a Felsö-Bodrogközből leírja FÜGEDI Márta 1997. 394—399. 237
