Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Sz. Tóth Judit: A jeles napok szokásai
elé. Zörgették a kolompot, helyi nevén kongót, rossz tepsit, láncot, ostort durrogtattak, hogy minél többen meghallják. A század elején volt a falunak egy mókamestere, Pityu bácsi, aki rossz kályhadobon dobolva rigmusokat is mondott vőfély módjára. Előfordult, a díszes „násznépet” valamelyik háznál meg is vendégelték. Az idő múltával, a szülői harag enyhültével legtöbben törvényesítették a kapcsolatukat, s összeházasodtak. Ezt tanúsítják a református egyház házassági anyakönyvének bejegyzései. Lányszöktetés még a hatvanas évek elején is előfordult. Szóbeli adatok szerint nemcsak hajadonokat kongóztak, hanem férjes asszonyokat is, akik más emberhez költöztek el otthonról. Halál, temetés Születünk, meg kell halni - mondják a hatvan-, hetvenévesek. A halál számukra még természetes. Természetes, hogy az elhunytat fel kell öltöztetni, mindenkit el kell búcsúztatni, a temetésén megjelenni: „Mink nem félünk, mert mink fiatalon erre rászoktunk." Álmokból következtetnek a halálra, de ezt mint jóslást már nem veszik komolyan. Ha a templomban bort mérnek, ha foghúzás, meszelés van az álomban, biztosan meghal valaki. Halált jelez, ha a kuvik, kivik sokat szól. Az állatok közül a kutya érzi meg leg biztosabban a bajt: amikor vékony hangon vonít, harmad- vagy negyednapra meghal valaki. Erre a szomszéd kutyákkal kapcsolatban több példát is hallottunk. Amikor a halál bekövetkezett, asszonyokat hívtak mosdatni, felöltöztetni az elhunytat - idős embernél — az előre összekészített halotti ruhába. Az állát felkötötték, s csak ezt a kendőt tették a koporsóba, mást nem szoktak. Amit lehetett, kipakoltak a szobából, a tükröt egy fekete rojtos selyemkendővel takarták le, s elkészítették a ravatalt. Két mosószékre deszkát tettek, rá szalmazsákot. A szalmazsákon keresztbe fektettek két hosszúkendőt (amilyet a lakodalmi hívogatok viseltek), erre gyolcslepedő került, s így terítették ki a halottat. Az első világháború után már a ravatalt a templomból hozták el két terítővei együtt: az egyiket a pap elé az asztalra terítették, a másikat kívül az ajtóra, a gyászoló ház jelzésére. Innen hozták el azt a három rudat is, amin a koporsót vitték a temetőbe. A temetés ügyében távolabbi rokon férfiak jártak el, a funerátor intézményét nem ismerték. Elhívták a halálbírót, aki megállapította a halál tényét, s énekelt a halott mellett. Utoljára Dócs István járt el ebben a tisztségben. A halál hírére a rokonok, a szomszédasszonyok napközben bementek a házhoz megnézegetni a halottat. Ilyenkora közeli hozzátartozó asszonyok elsiratták a halottat, elmondták a bánatukat. „Hát nállunk, ha Így meghalnak, hát szoktak neki beszélni, siratták. Hát dicsérték, hogy igen jó vót... Sírtak, oszt azut beszéltek... Sírva. Nekem is meghalt, heten voltunk testvérek, és mán csak magam vagyok, mind meghaltak. Hát mindegyik mellett ott állottam, beszéltem sírva, mondtam, amit akartam... (Mit?) Jaj, édes jó testvérem, nyugodjál békével a fődnek porába! Nyugtasson meg az Isten... Nyugodjál békével a fődnek porába, lelked pedig vigye fel a magos mennyországba. Mindegyiknek másat. Még hogy vót... Nehéz az elvállás. Az uram is 236