Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A paraszti gazdálkodás változásai
4. A gyümölcs és a szőlő A gyümölcsnemesítés, a nemesebb fajták és faállomány elterjedése Kisgéresen is csak a második világháború után figyelhető meg. A Bodrogköz hagyományos gyümölcskultúrájának súlypontja is az árterekben, víz menti területeken maradt a tudatos tenyésztői tevékenység kialakulásáig. Kisgéresben a szőlőben, utak mentén, kisebb részben a belsőség kertjeiben voltak a gyümölcsfák. Bár a faállományban csak kis részben képviselteti magát, elsődleges haszna a cseresznyének volt.22 Több fajta termett: volt benne korai (koránérő), szentesi fajta, voltak már ótott fajták is a két háború között, de a géresiek igazi büszkesége a fürtös cseresznye volt. Voltak olyan fák, melyekről 1,5-2 mázsa termés is lejött. Egyes családoknak 8-10-12 cseresznyefájuk is volta szőlőben, s a gyümölcsnek nagyon jó ára volt. Az érés idején apraja-nagyja a szürettel tüsténkedett, a gyümölcsöskofák - közülük legismertebb a Hustáci nanónak emlegetett - gyakran már a szőlők aljában felvásárolták a termést. Többet kapott azonban a gyümölcsért az, aki maga vitte el árulni. A cseresznyét puttonos kosárba tették, s vonaton vitték el a két háború között Csapba, olykor Ungvárca. Perbenyikben szálltak vonatra, s elutaztak a cseresznyével Kassa irányába is. Erősebb férfiak - a hátikosáron kívül - előre is kosarat akasztottak, azt fogták a kezükbe is: volt, aki 30-40 kiló gyümölcsöt is elszállított egyszerre. A korai cseresznyéből gömböcöt csináltak: vékony ágacskára spárgával, cérnával kötötték fel a száras gyümölcsöt, s úgy adták azt el a piacon. A cseresznyét alkalmanként szöszért cserélték el: Bolyban, Polyánban, Tárkányban lehetett kipótolni a cseresznyéért - gyakrabban szőlőért - a hiányzó szöszmennyiséget. A közös gazdálkodás időszakában a géresi cseresznye is elveszítette korábbi jelentőségét. Nagyobb száma ellenére lényegesen kisebb értéket képviselt a többi gyümölcs. A portákon, házikertekben levő gyenge alma- és körteállomány termését sokáig inkább a jószág fogyasztotta el. Az eperfák alja a gyümölcs érésekor terített asztalt jelentett az aprójószágnak; később, a hagyományos gazdálkodás megszűnte után éppen azért vágták ki az eperfákat, mert bepiszkították az udvart. Almafajták közül az apró posadt, a csörgős, a borézű, a fontos (nagy mérete miatt), a kormos, a lánycsecsű, a sóvári, a szentiványi, a tökédes, a körték közül pedig a búzával érő, a császár, a babos, a nyakas, a mézes, a pergament és a vérbélű volt a legismertebb. Ezek azonban szinte „vadon” termő, nem metszett, nem ápolt és permetezett fák voltak. Magról nőttek ki még az őszibarackfák is. Munka nem volt a gyümölcsfákkal, legfeljebb a leszedés idején. Nagyobb értéket képviseltek a szilvafák. Ezek a kertekben kaptak helyet, de Helmec felé végig szilvafasor volt az országút két oldalán is. (Ennek termése az útkaparóé volt.) Szilvákból a duránci, a berbenci és a veres volt gyakori fajta, a ringlónak nem volt számottevő jelentősége. A szilvafák hasznát elsősorban a gyümölcsükből főzött lekvár adta. A két háború között földbe mélyített üstökben főzték a lekvárt, a masszát vitorlás Zavaróval mozgatták. A befőzés - a cukor elterjedésével - az 1930-as évektől jött divatba. Általánosabb konzerválási mód volt a 229 .*** 180
