Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A paraszti gazdálkodás változásai
és szállást is. A bocskoros, vászongatyás vándor aratók alakja máig elevenen él az emlékezetben, hasonlóan a vándor szolgalegényekhez, akik a jobb gazdák szolgálatába szegődve kerültek Géresbe és a környező magyar falvakba.17 Az általuk (is) terjesztett mezőgazdasági eszközök eredete éppen azért bizonytalan, mert maguk is több helyről származtak, s az egyes szerszámok ebben a térségben nem etnikumjelzők. A kaszás aratás Kisgéresben is megélte a közös gazdálkodás kialakulását. Mikor a szövetkezet megalakult, 60 kaszás aratta együtt a búzát és a gabonát Még az első aratógépek megérkezése után is kaszával aratták a homokhátakat, ahol a gép nem tudott hatékonyan dolgozni. A kisgéresi parasztporták jellegadó építménye volt a csűr. Minden gazda abban tárolta a csépeletlen gabonáját. Az emlékezetben megragadható időszakban a nyomtatásnak nincs nyoma, a cséphadarót is csak a babszemek kiverésére használták. A kőből épült csűrök általában háromosztatúak voltak. A középső részt - nem általános - csűr közepinek említik, a két oldalsó rész neve szakasz, csűrfiók. Az egyes részeket kármentőnek nevezett méternyi magas kőfal választja el egymástól. A csűrön alkalmanként két család osztozott a portán együttélők közül. Ha nem fért a termény a csűrbe, akkor az udvaron kazalba rakták a cséplésig azt, ami kiszorult a tárolóépületből. Általában 4 méteres csürkapu volt, hogy a gép be tudjon állni. (A csűrök egy része régebbi a cséplőgépek elterjedésénél!) A gépeléskor a törek ment ki oldalra, az egyik felszabaduló fiókba, annak a tetejére rakták az árpaszalmát, végül a szénát a behordás után. A takarmány tehát a tél folyamán az elcsépelt gabona helyén volt. A csépléskor a családtagok, rokonok, ismerősök összegyűltek: 20-25 ember is együtt dolgozott, aztán hasonló módon segítettek vissza egymásnak a végzett munkáért. A nagyobb csűrökbe beállt a gép, a kisebbekkel szemben állították le az udvaron. A gépész meg két érerő járt a géppel, a többi munkaerőt a család, ismerősök adták. A gépek tulajdonosai között voltak Amerikát megjártak, akik a hazahozott pénzüket ebbe ruházták be. Egy mázsa termény után 8-10 kiló percentet kértek általában a gazdáktól. A két háború között megfordultak Géresben faszenes, gázüzemű cséplők, tüzes gépek, aztán már benzinmotoros cséplőgépek működtek. Ökrökkel vontatták őket, bivalyt csak Zétényben, Fuchs birtokán láthattak a géresiek. A cséplés jeles közös munkaalkalom volt, elengedhetetlen étele a gépelőleves, gépelőhaluska, a kisgéresi konyha remeke. A kicsépelt szemet a kamora fogadta be: szuszkokban (szuszok) állt a kenyérnekvaló. Ezek tölgyfából voltak ácsolva. Jobb gazda portáján 3—4 darab is fellelhető volt, bennük 70—80 mázsa szem is elfért. A gazdaság számára fontos volt az elcsépelt szalma is: ha a csűrbe nem fért, a szabadban kazlazták össze, s egész év folyamán az almozáshoz használták fel. A hosszú udvarok végén szinte összeértek a szalmakazlak, emiatt igen gyakoriak voltak a tűzvészek is. A géresiek gabonát, terményt nemigen adtak el: a család és az állatállomány felélte a termést. Máraz úrbéri bevallásban hátrányukként említik, hogy malmuk ,7 A kérdésről összegzőén: Viga Gyula 1996. 67-72., 82-88. 176
