Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A paraszti gazdálkodás változásai
ültették: egyik lábbal kis gödröt csináltak, a krumplit beledobták, másik lábbal ráhúzták a földet. Hasonlóan a Bodrogköz többi településéhez, a vetéshez kapcsolódóan élnek leginkább az agrárkultusz emlékei, töredékei Kisgéresben is. Jobbára az analógiás mágia" nyomaira bukkanhatunk a legidősebb adatközlők révén, akik elsősorban gyermekkori emlékként elevenítik fel ezeket az elemeket. A vetéssel kapcsolatosan általános volt, hogy a munka kezdetekor rövid időre megálltak, pár szavas fohászt mondtak: Istenem, segíts! Isten segedelmével! Különösen a búza, illetve a gabona vetésekor tulajdonítottak ennek jelentőséget a régi öregek. Délben soha nem vetettek. Azt mondták, hogy délben még a nap is megáll. Ha a krumplit elvetették, leültek egy kicsit a föld szélén: kicsit megköblözték a vetést. Hasonlóan voltak a régi öregek a tökvetés után is; leültek az utolsó sorra, s mondták: - Na, üljünk le, pihenjünk meg egy kicsit! Mi a magunkét megtettük, a többi a Jóisten dolga! A tökvetést inkább férfiakra bízták. Azt tartották, hogy aki a tököt veti, annak közben is szaladnia kell, hogy aztán a tök indája is jól, gyorsan fusson. Azt tartották, hogy gyorsabban fut a tök szára, ha a vető tempósabban halad egyik tőtől a másikig. Idősebb adatközlőink említik, hogy fiatal fiúkra, legényekre bízták az öregek a tökvetést: - Vessed csak, fiam, te jobban bírsz szaladni! Az ekekapa használata csak az 1940-es évektől jött divatba. Az ökörtartó gazdák egyesjármot csináltattak az ekekapáláshoz, de tehenet is fogtak az ekekapa elé. A második világháború után egy-két gazda vetőgépet vett: a 14 soros gépekkel a lucernamagot, akár az uborkamagot is el lehetett vetni. A kollektivizálás azonban egészen gátat szabott a magángazdaságok modernizálásának. 1. A gabonafélék és betakarításuk A kalászosok a kisgéresi paraszti gazdálkodás meghatározó termelvényei. Az urbárium szövege szerint kilencedet búza, gabona (rozs), árpa, zab terméséből szolgáltattak. A kalászosok fajtáit a hagyományos paraszti gazdálkodás időszakában nem nagyon tartották számon, csak az volt a fontos, hogy bő termő és jó minőségű szemet adó legyen az elvetett mag. Egymás között cserélték legfeljebb a vetőmagot, de jobbára mindenki maga igyekezett biztosítani a következő évi kenyérnekvalót. Maguk csávázták a vetőmagot. A második világháborút megelőző évektől a bánkúti búza elterjedése követhető nyomon, amit fajta szerint jegyeztek, s ami szerette is a géresi talajt. A többi kalászos fajtáját csak a közös gazdálkodás időszakában kezdték megtanulni, amikora szövetkezet maga is termelt vetőmagot, amit Nagykaposon és Nagymihályban értékesítettek. A kalászosokat ponyvából vetették. A földterület jobb sarkából indulva szórták szét a magot: jobb lábra vetettek egy marokkal jobb kézre, majd bal lábra a másikkal. A vetést boronával takarták be. A sarjadó növényzetből szurkálóva\ tisztították ki az aszatot. Azt tartották, hogy Péter-Pálkor szakad fel a búza gyökere, ezután lehetett megkezdeni az aratást. ” Pócs Éva 1990. 645.; Vő. Viga Gyula 1996. 274-276. 174
