Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Balassa M. Iván: Kisgéres települése és építkezése
házunk tetején zsúpfedél van, és ha tél van...«". Nem tartották a náddal egyenértékűnek a zsúpot, „még szalma is akatt valahol szegényebb helyeken”, vélekedtek, a „szalmafedeles házak” ott voltak, „akiknek gyengén volf, és természetesen a gazdasági épületek egy részét is ezzel fedték. Kisgéresen zsindely csak az egyházi épületeken volt. Az 1865-ös tűzvészt követően kapott a templom cserépfedést. Ugyanekkor, mint láthattuk, az iskolát még csak zsindellyel fedték.72 Ezt az épületet 1842-ben még náddal fedték.73 A tragikus eseményt követően Pálócra és Sárospatakra mentek cserép után tájékozódni. Az iratokból nem derül ki, hogy hol szerezték be a templom fedéséhez szükséges cserepet, de az, hogy a szekeresek Újhely felé jártak, egyértelművé teszi a pataki vásárlást.74 A cserép a faluban csak a két világháború közötti időben, a „republikába” kezdett a paraszti használatban is terjedni. Ekkor már közelebb is hozzájutottak, a perbenyiki purtustelepre vasúton jutott el többek között ez az építőanyag is. Épületek A közös udvarokon a lakások általában két-, esetleg háromhelyiségesek voltak. Az előbbiekben „Csak egy ház, meg azut egy ilyen kis pitvarka...” kapott helyet, a harmadik része a házaknak a kamora. Az esetleges második szoba nem tisztaszobaként funkcionált, hanem a család valamelyik megházasodott gyereke lakta: „Az valamikor úgy szokott lenni, hogy ha az most már szobának van megcsinálva, az, teccik tudni, az kamora volt.” A hagyományos tüzelőberendezésekről a XX. század végén keveset őrzött meg az emlékezet, és az épületek sem sok támpontot szolgáltatnak. A pitvarban lévő szabadkéményt még nem felejtették el, és az alatta lévő kemencét sem. A szögletes, kenyérsütésre használt zárt tüzelőberendezést kőből rakták, padkája nem volt, így a feneke nagyjából egy szintbe esett a padlóval. A szoba fűtését az emlékezettel elérhető időben masinával, csikómasinával oldották meg. A hordozható tűzhely nyáron a szabadkémény alatt állt, csak télre került be a szobába. Ekkor azonban a család életének középpontja lett: „De asztat tudom, hogy a csikómasina benn vót, nagymamaék a lámpát leengedték, oszt ott énekeltek, oszt fontunk, teccik tudni. Még akkor úgy vót, fonni kellett, sokat szüttünk, fontunk ott. Apámék meg, vót sertés, morzsolták a disznónak le a tengerit. Puttón vót..., amibe a szőlőt szedik, oszt abba morzsolták. Leült nagyapa, apám, oszt morzsoltak minden este tengerit. Hogy legyen készen. Még az asszonyokat is sokkal, igen tutták értékelni, úgyhogy sok mindent segítettek az asszonyokon.” A szobai kemence emléke nagyon töredékes. Az egyik adatközlő szerint: „Úgyhogy még a konyha tetejin is, ahon nagy vót a család, még háltak ott rajta.” Ez 12 Prot. Consistoriális jegyzőkönyv. 52—53 73 Prot. Kurátori számadások. 302. 74 Prot. Kurátori számadások. 354—359. 142
