L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
4. Holokauszt
Gyászbeszédet mondott Weinberger Jechiel rabbi, fia a nagytudású, jámbor Weinberger Hillel főrabbinak, aki maga is áldozata lett a gyűlöletnek. Szavaiban a ragyogó múlt hódolata és a tragikus közelmúlt gyásza indították meg a kifelé és bejélé hulló könnyek áradatát bennünk. És aztán megindult a gyászmenet, élén az üres koporsóval — benne a kehi la kedosá, Dunaszerdahely összetört szimbolikus kőtáblája... Két-három kilométer hosszú útján a temetőig legalább megláthatták a község lakói a gyászt, ha nem is érthették meg, és megakadályozni nem akarták. (...) Zsidóságot, értéket, tudást, emberséget temettünk aznap, amikor a mi községünket vittük az ezüst hímzésű fekete lepel alatt az „ üres ” koporsóban. Ugyanakkor temették a tűzből megmentett szent könyvek martalékait, Tóra-tekercsek széttépett, meggyalázott pergamenjét. Egy napon volt a temetése a szent eszmékkel teli pergameneknek és azoknak, akik életükkel pecsételték meg a hozzájuk való hűséget. Ott, a temető mellett összeült a gyászoló gyülekezet, és kijelölték, meghatározták Szíván 27-ét örök gyásznapul. Emlékezetére az apáknak, anyáknak, gyermekeknek, féleségeknek, férjeknek, testvéreknek, közöttük községünk két nagy rabbija, Hillel ben Smuel Lévi és Oser Ansel ben Jonathan Binjamin emlékére, összesen több mint 3000 lélek emlékére, akiket a gyűlölők öltek meg és gyötörtek halálra gázban, fagyban, tűzben, vízben. Ez a nap legyen a gyásznap a munkatáborok mártírjáért, a templomokért és a bátémidrásokért, a maggyalázott szent edényekért és a Tóra-tekercsekért. (Engel 1995, 160-161) A dunaszerdahelyi temetőben később (1969-ben) emlékjelet állítottak az áldozatoknak. Engel Alfréd ezt az eseményt is megörökítette kötetében: A szerdahelyi temetőben álló síremlék, a mártírok oszlopa, amelyet a maradék hitközség emelt 1969- ben, maradt meg az egyetlen kapocsnak, amely bennünket, megmaradottakat még visszahív, és egyeseket néha-néha viszontlát: ennyi maradt az élő, ható, alkotó, ragyogó zsidó „kis szentélyből”. Még el-elzarándokol, aki teheti, leborulni jelképes és valóságos sírjuk előtt a szenteknek, a tisztáknak, hogy legyenek közbenjárók gyermekeikért, népükért, Országukért. (Engel 1985, 168) Izraelben szokássá vált, hogy a kivándorolt túlélők egy-egy régióból származó csoportjai és azok leszármazottai a holokauszt gyásznapján összejönnek, s közösen emlékeznek a tragédiára. Engel Alfréd is megemlíti ezt a szokást: „Minden esztendőben Sziván 27-én összejönnek a szerdahelyiek, somorjaiak és nagymagyariak a Jerusálájimban vagy Tel-Avivban megtartott ázkárára, hogy meggyászolják mártírjaikat, és áldozzanak emléküknek” (Engel 1995, 167). Jeruzsálemben a „Pusztulás Pincéjében” a hitközségek emléktáblákat állítottak az elpusztított hitközségeknek. Ezzel kapcsolatban Engel Alfréd a következőket írja: „Szövetségünk emléktáblát állított a három hitközségnek Jerusálájimban, a Cion hegyén, a »Pusztulás Pincéjében«, és a többezer elpusztult zsidó hitközségek emléktáblái között ott az ő emlékük is örök időkre” (Engel 1995, 168). Dunaszerdahelyen, a kutatott terület többi településéhez viszonyítva aránylag korán, 1991 októberében felavatták - a helyi zsidóság egykori jeles rabbijáról, Yehuda Assadról (1930-1905) elnevezett téren - a holokauszt mártírjainak köztéri emlékművét: egy kőtábla-torzót: Mára elérkezett a számvetés ideje. Ennek a városnak a lelkiismeretét az terhelte a legnehezebben, hogy kiszolgáltatva a rémuralomnak, megbéklyózva a félelemtől látnia kellett, hogy lakosságának nagy részét elhurcolják a halálgyárakba. Auschwitzban és Dachauban lettek áldozatai a rasszizmus e legszélsőségesebb és legbrutálisabb esetének a dunaszerdahelyi zsidó polgárok is. Annál fájdalmasabb az emlékezés a vészterhes negyvennégy június eleji napra, mert előtte ebben a polgári közösségben nem voltak gyűlölködések, megkövült előítéletek az emberek között. A zsidók, akik szertartásaik, hagyományaik megtartására törekedtek, részesei voltak a magyar társadalmi, gazdasági és kulturális életének. A kettős identitás harmóniájáról szólhatunk itt. És szép példája volt a vallási türelemnek az a múlt századi eset, amikor a zsidó hitközség a városi plébániának a segítségére sietett, hogy az új harangot vehessen.34<s 345 346 345 1946 346 Karsay Katalin: És ki nem fél közülünk? A vészkorszak áldozatainak emlékműve. Nap, 1991. november 18-24., 13-15. p. 133
