Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében - Interethnica 10. (Komárom-Somorja, 2007)

4. A település mai etnikai képének kialakulása

lán a cigányság (az irányzatok áttekintését lásd Keményfi 1999). Az irányzatok, megközelítések egyik csoportjának az a közös jellemzője, hogy megpróbál „objektív” képet adni a cigány népességről. Leginkább a népszámlálások, a statisztikák adatsorait felhasználó irányok, módszerek és kutatások sorolhatók ebbe a csoportba. A másik irány legerősebb jellemzője az a fajta szubjektivitás, amely nem az objektivitás sikertelenségéből született, hanem „önmagáért", vállaltan és tudatosan vezeti a kutatókat eredményre. A definiálás problémás voltát élénken a tudományos köztudatban tartja az etnicitáskutatások a rendszerváltással megújuló lendülete. A népszámlálásokra épülő kutatások legtöbb esetben azzal zárulnak, hogy a hivatalos kép eltér a valóságostól, és a cigányság becsült száma hitelesebb a statisztikainál.56 A cigánysággal foglalkozó valamennyi tudomány problémásnak vagy legalábbis nem egészen egyértelműnek és egyszerűnek tartja definiálásukat. A többféle megközelítés egyfajta „ütköztetés’’-ének a Kritika című folyóirat adott helyt. Ladányi János és Szelényi Iván véleménye szerint a cigányság (Magyarországon) tudományosan nem definiálható. A két leggyakrabban alkalmazott módszer - az önbesorolás és a társadalmi minősítés - egyrészt nem megbízható (mert ahány kutató vagy kérdezőbiztos van, annyiféle eredmény születik), másrészt nem etikus, sőt nemegyszer társadalmi kategóriát, a szegénységet „etnicizálja”. Tehát a „Ki a cigány?” kérdés tudományos igénnyel megválaszolhatatlan (Ladányi-Szelényi 1997, 3-6). Havas Gábor, Kemény István és Kertesi Gábor cikke szerint viszont kellő alapossággal utána lehet járni, minden közösség esetében külön-külön, ugyanis a cigányok mellett élők etnikai minősítése akkor sem feltétlenül változik, ha az ő társadalmi státusuk teljesen átalakul (Havas-Kemény-Kertesi 1998, 31-33). A kulturális antropológiai irányultságú (cigány témájú, általában az identitás mibenlétét és a „találkozásokat" vizsgáló) kutatásokra nagy hatással volt Frederick Barth elmélete, amely (erősen leegyszerűsítve) a kulturális és etnikai határok nem állandó, hanem szituációnként (újra)termelődő, folyamatszerű voltára hívja fel a figyelmet (az elmélet hatásáról lásd Fosztó 2003, 85-87). Annak ellenére, hogy a cigányságnak már a definiálása is sok nehézségbe ütközik, a „terepen” mozgó kutatók a gyakorlatban azt is gyakran tapasztalhatják, hogy egy-egy közösség tagjai számára a besorolás nem okoz problémát, sőt egyértelmű. Keményfi Róbert ezt figyelembe véve próbált ki egy, a társadalmi minősítésnél „etikusabb” módszert. Eszerint azt tekinti cigánynak, akit cigány (szemben a társadalmi minősítés nem cigány kategóriájával) környezete annak tart, akivel közösséget vállal. A módszer buktatója az, hogy „idegen” számára még akkor sem derül ki, ki vallja magát cigánynak, ha a népszámlálásokban ez a kategória nem marad üresen (Keményfi 2003, 125).

56 Többek között a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében folytatott romakutatás számára is a definiálás jelentette az egyik legnagyobb problémát, már a mintavételi eljárás során is (Fónai-Filepné Nagy 2002, 91-93). A legfrissebb (2001-es) népszámlálási adatok értékelésén kívül a cigány fogalomra mint nem kizárólag nemzetiségi kategóriára is felhívja a figyelmet Kemény István és Janky Béla tanulmánya. Ók hangsúlyozzák a „magyar cigány" fogalom korábban háttérbe szorult jelentőségét, létjogosultságát (Kemény-Janky 2003, 314-315).

98