Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében - Interethnica 10. (Komárom-Somorja, 2007)

3. A település életére ható külső tényezők (1920 után)

ségű tagjai esetében, elkobozta a magyar gazdák egy részének vagyonát, majd folyamatosan bevagonírozta és kitelepítette őket a cseh országrészbe - olcsó munkaerőnek -, helyükre pedig szlovák telepeseket költöztetett.

A kitelepítés folyamatát a Belügyi Megbízotti Hivatal szabályozta és irányította, a végrehajtás a karhatalom feladata volt. Az utóbbi 10-14 nappal a végrehajtás előtt kikérte az adott település transzportlistáját, egyeztetett mennyi teherautóra és mennyi vasúti kocsira van szükség, majd körülzárta a falut, és gondja volt rá, hogy senki ne maradhasson ki, aki a listán szerepelt. A helyzetet még inkább nehezítette, hogy 1946 decemberében és 1947 januárjában a hőmérséklet közép-európai rekordokat döntött, este és éjszaka mínusz 20-26 fok körül mozgott, de gyakran ennél is hidegebb volt. A szerelvények elindítása után bizottságok mérték fel az ottmaradt birtokot, amelyeknek általában tagja volt a helyi komisszár. A Szlovák Telepítési Hivatal és a Szociálisügyi Megbízotti Hivatal összesítő jelentése szerint az akció során 4000 lakóház üresedett meg (75 millió korona értékben), 25 ezer kataszteri holdat koboztak el (75 millió korona értékben), a gazdasági épületek és felszerelés értéke pedig 275 millió koronát tett ki, tehát összesen 550 milliós „hasznot” hozott. A lefoglalt házakba „bizalmiak, a szláv nemzetállam kiépítése szempontjából megbízható, nemzethű, új lakóhelyük elszlovákosítására alkalmas személyek” (Vadkerty 2001, 81) kerültek. Az első szakaszban a telepesek valóban etnikailag „megbízható” szlovákok voltak, később a kör kibővült a partizánokkal, végül a romániai, a lengyelországi, a jugoszláviai és a kárpátaljai repatriánsokkal (Vadkerty 2001, 158-165).

Helyzetükre az volt a jellemző, hogy „nemzeti és polgári öntudatuk, magabiztosságuk nem örökölt vagy saját munkájukkal szerzett vagyonra, hanem a magyar kényszerközmunkásoktól jogtalanul elvett gazdaságaikra épült” (Vadkerty 2001, 81). Mivel a mezőgazdaságilag értékes területre érkezők gazdálkodni az e tájon lehetséges és eredményes módon egyáltalán nem tudhattak, nem is tudtak, „rá voltak utalva a magyarok adományára”(Vadkerty 2001, 179). Ennek ellenére általában igyekeztek a kezükbe venni a helyi hatalmat. A betelepítési övezet nem egy falujában közülük került ki a komisszár. Nemegyszer előfordult, hogy a két hivatal ugyanarra a birtokra egyszerre több, különböző helyről érkező családot is akart telepíteni. Ennek elkerülése érdekében a módszert úgy „tökéletesítették”, hogy az északi és déli településeket „párosították”. A Tornaijai járásba (ahová akkor Baraca is tartozott) ennek értelmében kárpátaljai „optánsok” és breznóbányai telepesek kerültek. Baracára 10 családot telepítettek (Vadkerty 2001, 429). 1948. október 25-én a Belügyi Megbízotti Hivatal még mindig olyan rendeletet adott ki, melynek értelmében „a magyarok 1949. április 30-ig kötelesek Csehországban maradni, ahonnan szervezett transzportokkal térnek haza, mert hazatérésük előtt birtokot és szállást kell nekik keresni” (Vadkerty 2001, 90). Közben a „megbízható" elemeknek lehetővé tették, hogy a házat, amelybe beköltöztek a hozzá tartozó birtokkal együtt olcsón megvehessék. Ehhez hosszú lejáratú, páratlanul alacsony kamatozású kölcsönt is folyósítottak számukra. A hazatérés hivatalos változatának két szakasza volt: 1949. január 7. és április 11. között az első, amely szervezett transzportokkal zajlott;

77