L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
1. Bevezetés
Mindezek alapján legalábbis megkérdőjelezhető (s az eddigi mértékadó kutatás is ezt tette), hogy valamikor létezett ilyen szó, s egyben arra is felhívja a figyelmet, hogy Balassa Iván összefoglaló munkájában, A magyar falvak temetői című kötetében sem tudta alátámasztani a kopjafák meglétét a reformáció előtt (Balassa 1989). A rendelkezésre álló történeti források alapján sem valószínűsíthető, hogy a fejfák díszesen faragott változatai léteztek volna a 18-19. század fordulója előtt. Hofer véleménye szerint....sejthető, hogy ezek a szépen faragott fejfák ugyanazzal a népművészeti lendülettel, a paraszti »tárgyi világok« meggazdagodásával terjedtek el, ami divatba hozta az új viselettípusokat, a mázas cserépedény, a festett puhafa bútor tömeges használatát is” (Hofer 1989, 245). Ezt az a tény is alátámasztja, hogy a középkorban Magyarországon is a templom kerítésén belül fekvő „cínterembe” temetkeztek, ahonnan aztán aránylag rövid időn belül egy közös, csontházba, azaz csontokat gyűjtő gödrökbe kerültek, s az individuális sírok használata nem volt általános. „A fejfák mögött feltételezett történeti múlt tovább mélyült a magyar őstörténet felé. A honfoglalóknál, illetve a nomádoknál kerestek és találtak adatokat arra, hogy kopját, lándzsát, zászlót tűztek a sírra. Az »ember alakú« fejfákat öszszehasonlították a finnugor népek ember alakú bálványaival, ősszobraival. Ezek ugyan nem sírokon álltak, hanem »szent ligetekben«, de a velük való összevetés is gazdagította a fejfák »szimbolikus tőkéjét«" - állapítja meg Hofer, majd rámutat arra, hogy „ez az értelmezés szervesen illeszkedett abba a »vetélkedésbe«, amely a magyar társadalom különböző csoportjai, »kulturális tömbjei« közt folyt a tekintetben, hogy kik is a legjobb, legigazibb magyarok (Hofer 1989, 245). Felhívja a figyelmet a protestáns értelmiségiek domináló szerepére a nemzeti jelképrendszer kialakításában. A nemzeti történelemben a fő hangsúly már a katolikus Habsburg-uralkodókkal szembenálló nemzeti hősökre helyeződik át (különös tekintettel az 1848-as ellenállókra), míg az ezt megelőző korban a szent királyok és a törökök ellen harcoló hősök voltak a példaképek. „Egy olyan esetlegességből, véletlenből kiindulva, mint az egyetlen kétséges tájnyelvi 'kopjafa’ adat, a szimbolikus jelentések különböző rétegeinek kikristályosodását és a nemzeti ideológia különböző tartományaival a kapcsolatok létrehozását (török kor, honfoglalók, katonai erények, székelyek mint különösen régi és jó magyarok, kálvinizmus mint nemzeti vallás stb.) figyelhetjük meg" (Hofer 1992, 246). A kopjafákra mint népművészeti alkotásokra Huszka József rajztanár hívta föl a figyelmet szerteágazó, a magyar népművészet keleti elemeit népszerűsítő munkásságában2. Székely faragott sírfákról rajzokat is közöl, s ezeket a kopjafákkal hozza összefüggésbe. Véleménye szerint a 'kopjafák’ az egykor sírba szúrt kopják stilizált ábrázolásai. A nomád népek temetkezési szokásaival kapcsolatban említett lándzsák és kopják tovább erősítették az elképzelést, hogy a 2 A témához lásd bőséges irodalommal: Sármány 1977. 17
