L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
1. Bevezetés
A kopjafák ősi eredetét legalábbis megkérdőjelező tudományos álláspontok (Balassa 1989, 66-68) ellenére bizonyos „szakmai" körökben még ma is tartja magát a kopjafát „ősmagyar” eredetűnek tulajdonító elképzelés. A társadalom egy része (elsősorban az értelmiség és a képzőművészek egy aránylag szűk rétege) meggyőződéssel vallja, hogy a ma elsősorban emlékműként, de az egyre gyakrabban temetői sírjelként is állított, a folklorizmus kategóriájába tartozó kopjafák a honfoglaló magyarok népművészetének a mába átörökített változatai. Nem ritkaság az sem, hogy a fából készült fejfák valamennyi típusát kopjafának nevezik. Az egyik szlovákiai nyári kerékpártúra résztvevője például „kopjafás temetőnek” nevezte lelkes beszámolójában a bodrogszentesi temetőt annak ellenére, hogy az ottani sírjelek szinte kizárólag nem is fából, hanem a környéken található, kifejezetten kemény kőből készültek. Koltay Gábor közelmúltban bemutatott Honfoglalás című filmjében azt láthatták a nézők, hogy az őshazában eltemetett ősök sírjait is a ma ismert „folklór-kopjafák” jelölték, ezektől vettek búcsút a vándorlásra induló ősmagyarok. A szóban forgó filmrészlet bizonyára jelentősen hozzájárult a kopjafák eredetével kapcsolatos már eléggé elterjedt romantikus nézet erősödéséhez és továbbterjedéséhez. A jelenségnek azonban mélyebbek a gyökerei. A továbbiakban e kopjafamítosz kialakulásának körülményeit lássuk kissé részletesebben! 1.2. A kopjafamítosz kialakulása Tudomásom szerint a kopjafával mint nemzeti szimbólummal a magyar néprajzi szakirodalomban elsőként Hofer Tamás foglakozott (Hofer 1989). Tanulmányában többek között végigkíséri a kopjafamítosz kialakulásának folyamatát, s a vonatkozó szakirodalomra támaszkodva arra a megállapításra jut, hogy a mítoszteremtés a 19. század elején vette kezdetét. A következőkben részben az ő tanulmányának gondolatmenetét követve, részben további szempontokkal, adatokkal kiegészítve mutatom be, egy kvázi sírjelből miként válhatott viszonylag rövid idő alatt nemzeti szimbólum. A kérdés feloldását valószínűleg ketté kell választani: az egyik egy nyelvtörténeti, a másik pedig egy néprajzi-kultúrtörténeti fejlődés. A kópia, kopiafa, temetőfa kifejezéssel először az 1838-ban megjelent Magyar tájszótárban találkozunk. Czuczor Gergely és Fogarasi János 1865-ben kiadott szótárában a kopjafa szó eredetére vonatkozóan a következő magyarázatot találjuk: „Kopjafa, (kopja-fa) ősz. Fn. Erdélyben a székelyeknél am. sírdombot jelölő fa, sírfa, fejfa. Valószínűleg azon szokásból vette nevét, hogy a vitéz székelyek halottjaik sírjára kopjanyelet tűztek. Túl a Dunán, különösen Győr vmegyében még az újabb időkben is a nemesek mint született vitézek koporsóját dárdát képező rudakon szokták a temetőbe vinni.” (Czuczor-Fogarasi 1865, 966) 15
