Bodnár Mónika: Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században - Interethnica 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
3. Települések szerinti áttekintés
44). Az ott élők is németek leszármazottainak tartják magukat. Mint mondják, Szászországból származnak, de a többség továbbvándorolt Erdélybe, itt csak a maroden Saxen - a beteges, gyengébb fizikumú, továbbvándorlásra képtelen - népesség maradt55. Ennek ellenére virágzó bányavárossá fejlődött. Rézműves céhe egyetlen volt az országban, ezáltal országos hatáskörrel bfrt. Ezüstbányái is voltak, amelyek még a 18. században is működtek (VSOS 3:139; Borovszky-Sziklay 1896, 356). Az 1715. és 1720. évi összeírások egyaránt népes településként említették (VSOS 3: 139). Az 1773-ból való Lexikon Locorum katolikus mezővárosként jelzi, ahol iskola is működik egy iskolamester irányításával (Lexicon Locorum 1920, 224). Fényes Elek szerint 876 katolikus és 591 evangélikus lakosa van, mindkét felekezetű lakosság templommal is bír (Fényes 1851, IV: 44). 1890-ben 1061-en éltek Stószon, kiknek kétharmada római katolikus, egyharmada pedig evangélilus volt (Borovszky-Sziklay 1896, 356). Az 1991. évi népszámlálás adatai szerint Stósz lakóinak száma 731 fő, közülük 404 római katolikus, 58 evangélikus, 46 görög katolikus, 4 pravoszláv, 3 református, 1 egyéb hitvallású, 68-an nem vallották magukat hívőnek, 147 esetben pedig a vallási hovatartozás nem volt megállapítható. Stósz katolikus temploma egyike a környék legrégebbi építészeti emlékeinek, még a 13. században épült, melyet aztán a 15. században restauráltak, majd a 18. század második felében klasszicista-barokk stílusban átépítettek. Az evangélikus templom a Türelmi Rendelet megjelenése után, az 1786-89-es években épült. Stósz lakosságának etnikai összetételére vonatkozóan a következő adatokat találjuk: A 18. század utolsó és a 19. század első harmadában is német településként említik a források. 1890-ben az 1061 lakos 51 magyar és 15 tót kivételével mind német. Száz évvel később ez az arány régen a múlté. Az 1991. évi népszámlálás adatai szerint 572 szlovák, 69 cigány, 67 német, 12 magyar, 7 cseh és 2 lengyel élt a településen. Hasonló képet mutat a két évvel későbbi felmérés is, mely szerint a 763 lakosból 592 szlovák, 78 cigány, 64 német, 15 magyar, 4 cseh, 3 lengyel, 2 ukrán, 1-1 pedig morva, illetve ruszin (Popierová 1994). A németség ilyen nagy arányú lecsökkenése nemcsak a természetes asszimiláció következménye, ebben számos egyéb ok is közrejátszott. A századforduló táján innét is többen kivándoroltak Amerikába. A két háború közötti időszakban a stósziak közül sokan Merseburgban, a Buna gumigyárban dolgoztak, ám háromhavonként haza kellett jönniük, mert a gazdasági világválság idején már Németországban is nagy volt a munkanélküliség. Talán ezért, de sokkal inkább egy meg nem magyarázható és el nem fogadható eszme miatt 1945. február 13-án 44 személyt vittek el Stószról oroszországi kényszermunkára, közöttük lányokat is, de többségében férfiakat, akik közül a legfiatalabb még nem töltötte be a 17. életévét, a legidősebb pedig 45 éves volt. Közülük tizennyolcán meghaltak, a többiek túlélték a megpróbáltatásokat. A túlélők egy része haza-55 Adatközlő: Schreiber Ida szül. Schickerle (sz. 1922). 71
