Simon Attila (szerk.): Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt. Iratok a szlovákiai magyarok történetéhez (1938-1945) - Fontes Historiae Hungarorum 6. (Somorja, 2014)
Dokumentumok
meggyőződéses csehszlovákok, marxisták vagy kommunisták voltak, de ma a legtürelmetlenebbek és leghangosabbak. Az ilyen kaméleonok éppúgy ott fogják hagyni a mai rendszert, ha egyszer úgy gondolják, hogy az az ő egyéni érdeküknek már meg nem felel, mint ahogy ott hagyták divatját múlta eddigi programjukat. Az ilyenektől óva intem a kormányt! A volt csehszlovákiai magyarokat és az akkori Hlinka-pártot a prágai parlamentben a keresztény világnézet és a sovinizmustól mentes nemzeti öntudat hozta közel egymáshoz. Kijelenthetem a magam és a magyarság nevében, hogy mi teljesen a régiek maradtunk, nemzeti alapon állunk mély keresztény meggyőződéssel, aminek természetes következménye, hogy mi a szlovákságnak a lehető legjobbakat kívánjuk jólét és siker dolgában. Ennek eléréséhez a magunk legjobb tudását hozzáadjuk, de kérjük és megkívánjuk, hogy a mi jogos követeléseinket maradék nélkül respektálják. Visszatérek oda, ahonnan kiindultam: a polgári szabadságjogokra, amelyek éltető elemei és kellékei minden egészséges állami életnek. Mit tapasztalunk a gyakorlatban? A magyar nyelv használata erősen korlátozott. Egyenrangúságról szó sincs. Sőt olyan rendelkezés is áll fenn, hogy köztisztviselő még a magánéletben és magánérintkezésben is kerülje a magyar nyelvet. Magyarnak közhivatalba jutnia szinte lehetetlen, és ha már ilyen álláshoz jutott, ki van téve az elbocsátás veszedelmének, ha továbbra is magyarnak vallja magát. Bizalmas rendeletek és utasítások megfelelően gondoskodnak az erre irányuló „szelíd" nyomásról. A magyar munkások, akármilyen vállalatban legyenek is, állandóan a legnagyobb bizonytalanság előtt állnak. Az elbocsátások napirenden vannak, sőt ha a visszacsatolt területen van illetőségi községük, még a kiutasítás veszedelme is fenyegeti őket. Újabban megvonják az ilyenek munkaengedélyét, magyar útlevelet követelnek tőlük és kiutasítást helyeznek kilátásba, ha az útlevelet idejében meg nem szerzik. A kiutasítás módja gyakran nélkülözi a humanizmus legelemibb követelményeit. Egyes határátlépőknél szívet tépő jelenetek játszódnak le, amidőn a minden írásbeli rendelkezés nélkül éjjel odazsuppolt szerencsétleneket - férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat egyaránt - fenyegetések közben átkergetik a határon. Mire jó mindez? Csak nem akar ez egy áttelepítési akciónak kezdete vagy kísérlete lenni? Mert erkölcsi haszna nincs ebből az államnak, de gazdasági vagy anyagi haszna sem, ha dolgos munkásokat, kereső iparosokat és más adófizetőket vagy olyanokat tesz ki a határra, akiket jobbakkal legalább egyelőre nem tud pótolni. Mivel a kormánynyilatkozatban, mely máskülönben nagyon terjedelmes, csak épp a nemzetiségi kérdéssel foglalkozik pár sorban, azt az elvet látom leszögezve, hogy a kormány nem fog diszkriminációt tűrni, legyen szabad rámutatnom a következőkre: Az egyesülési és gyülekezési szabadság korlátozása sem időleges tünet, hanem állandó jelenség a magyarok tekintetében. Belátom, hogy rendkívüli viszonyok között felmerülhet ennek a korlátozásnak szükséges volta is, ha azonban ez tendenciózusan az állam polgárainak csak egy részét sújtja, jogos az a látszat, hogy akkor ez a korlátozás nem általános állami, hanem szűkebb politikai érdek szülöttje. Ha itt felvonulhat, gyűlést tarthat akár a szlovák, akár a német, miért nem teheti ezt a magyar? Az Egyesült Magyar Párt színeinek, zászlójának használatában úgy látszik valamilyen megoldhatatlan probléma rejlik, mert mind ez idáig nem tudtam elérni ennek a kérdésnek tisztázását. Emberi ésszel nem fogható fel, hogy az elnökválasztó parlamenti ülésen a kormány kívánságára oda kellett helyeznünk a terembe zászlónkat, de ki tudja, minő kázus támadna abból, ha más alkalmakkor azt kitűznénk. A pártjelvényünk, párttábláink, 114
