Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)

A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)

fontól és intő beszédet tartott az ünnepélyre összegyűlt magyar dolgozóknak. Mikor Bacílektől megkérdeztem, mit jelentsen ez és mit jelentsenek a fölfegyverzett államvédelmi alakulatok, figyelmeztetett, hogy no-no, tudjuk mi, közel van ide a magyar határ és még nem felejtettük el, hogy ott tavaly ellenforradalom volt. Megköszöntem a „bizalmat” a dal- és táncünnepély iránt.

1956? Hiszen ennek a köztársaságnak fennállása óta még soha senki olyan erkölcsi bizonyítványt nem állított ki, mint amilyet éppen a csehszlovákiai magyar kisebbség hazafias magatartásával az 1956-os magyarországi ellenforradalom idején kiállított.

Sorsunkért és nemzedékek jövőjéért vagyunk felelősek- A magyar kisebbség egy része eléggé passzív magatartást tanúsít a demokratizálódási folyamattal kapcsolatban és véleményem szerint ez nem utolsósorban arra vezethető vissza, hogy aggodalmaik vannak, vajon ezek a módszerek nem térnek-e vissza.- Hát igen, ez az, amiről beszéltünk. Akinek mások vitték a bőrét a vásárra, azzal nehezebb elhitetni, hogy végre reális alapjai vannak a demokrácia érvényesítésének, az ember megbecsülésének, a jogegyenlőségnek nemzetiségre való tekintet nélkül.

Úgy vélem, újabb állomáshoz érkeztünk el a sok állomás közül, mert hiszen sokszor volt már reményekkel teli állomásunk, de sokszor csalódtunk is. József Attila Reménytelenül című verséből idéznék ezzel kapcsolatban:

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Figyelmeztetésül idézem ezt, mert véleményem szerint ezekben a sorokban már benne volt Balatonszárszó, benne volt a költő halála, a lemondás és barátainak itt kellett volna megfogni József Attila kezeit. Nekünk is fülünkben csenghet ez a néhány sor, de itt, a reménytelenség útján kell megálljt kiáltanunk, mert nemcsak saját magunkért, de egy nemzetiségért, nemzedékek jövőjéért vagyunk felelősek, és akkor nem vehet erőt rajtunk a lemondás, a reménytelenség, a kiúttalanság érzése.

Reszlovakizáció és a diszkrimináló törvények- További két, a múltat érintő, de sajnos máig ható kérdést vetek fel. Az egyik: a reszlovakizáció. Az a véleményem, hogy az 1946-ban reszlovakizált magyarok közül sokan még ma sem merik magukat magyar nemzetiségűnek vallani. Persze, ennél sokféle ok közrejátszhat a passzivitástól kezdve a közvetett vagy közvetlen nyomáson keresztül az egzisztenciaféltésig. Semmi esetre sem tudok egyetérteni azzal, hogy olyan kérdőíveken is fel kell tüntetni a nemzetiséget, mely esetekben ennek semmi funkciója nincs. Úgy vélem, hogy a nemzetiségi hovatartozás nem lehet káderadat, amely pluszt, vagy mínuszt jelent. A másik ilyen kérdés az 1945-48-as évekből származó, a magyar nemzetiséget sújtó és diszkrimináló törvények és rendeletek. Tény, hogy ezek egy részét hatálytalanították, viszont másik részüket azzal a kézlegyintéssel intézték el, hogy az egyenjogúság kimondása eleve hatálytalanítja ezeket a törvényeket és rendeleteket. A

67